KIRABOLTAK

Egy szép nap ballagtam haza a hostelem felé itt Cuzcoban. A hostel kapujában még vettem magamnak egy fagyit. A szobámat éppen takarította a személyzet, azért bekéredzkedtem, mert a fürdőt ill. vécémet akartam használni. Addig leraktam a szobámban a táskámat. Később elment a takaritónő, én meg ledőltem kicsit. Lényeg, hogy a pihi után észrevettem, hogy eltűnt a táskámból a tárcám. Benne készpénz, helyi picula, úgy kb. 100-120 dollár értékben. De a súlyos baj nem ez. Hanem, hogy a két bankkártyám is eltűnt a tárcával együtt. Kész. Se szállást fizetni, se enni, se hazarepülni nem tudok ( a gépem juli végén indul Ecuadorból, odáig se tudok elvergődni) Ki vagyok fosztva. Más pénzem nincs, úristen, mit csináljak?

Azonnal szóltam a hostel tulajának vagy, nem tudom, menedzserének és határozottan állítottam, hogy a tárcám a szobámból tűnt el. Ez a verzió nem tetszett neki, mert akkor ő a felelős. Egyfolytában azt hajtogatta, hogy nagyon kell mindenhol vigyázni, ő elhiszi, hogy itt történt és nem az utcán, biztosan az egyik szállóvendég rántotta félre az övtáskámban lévő cippzárt, igen, itt a házban, egy észrevételen pillanatban. Mondom neki feldúltan, ez nem egy zsúfolt piac, ez nem egy fiesztázó utca vagy tér, rengeteg emberrel, ez egy hostel, ahol nem kerülök fizikai közelségbe a többi lakóval, milyen cippzárt, micsoda? De ő ragaszkodott a maga idétlen, irracionális verziójához. Zakatolt az agyam, majd ösztönösen eszembe jutott valami: kértem a tulajt, nyissa fel a hostel szemétládáját.

És máig belém ég a pillanat: meglátom a tárcámat a szemétben. Kiemelem. Kinyitom. A pénzem eltűnt. A két kártya benne volt, érintetlenül. Istenem, a szemétben!!!!

Gondolom, biztosan egy egyszerű ember nyúlhatta le, takarítónő vagy más, egyébként fogalmam sincs, hogyan és mikor, olyan ember, aki sietett, talán az életében se használt bankkártyát, nem tudta , mire való, gyorsan a pénzt és gyorsan eltüntetni a nyomokat a szemétben. Nagyon valószínű, hogy ő ezek után a házban maradt, ott volt dolga, mert különben az utcán dobta volna el a tárcám. Ez volt az iszonyú mázli. Tudom folytatni az utam, még ha a készpénzem ugrott is

Durva történeteket hallottam, olvastam – még mielőtt útra keltem is – arról, hogy Peru milyen veszélyes. A kirablások egészen raffinált formáját: taxis elvágtat a csomagtartóban lévő cuccaiddal, a buszban, a fotómasinádat kiemelik, de helyette a fotós táskába egy kólásüvegeet helyeznek, hogy érezzél valami súlyt és ne gyanakodj, sőt emberrablásról is hallottam, addig tartják a turistát fogva, amig naponta le nem húzza a limit-összegét a saját bankkártyájáról, stb. stb. Az ember, persze, fél is egy kicsit, de inkább azt gondolja, miért éppen velem esne meg hasonló?

Nagy tanulság volt, végül is valamilyen happy enddel.

Cuzcoban maradtam még egy darabig, onnan járogattam át San Sebastiánba, az oviba.

Egyik hét végén elmentem Morrayba és utána a sóbányákba. Ez kihagyhatatlan. Saját szememmel láthattam a szabályos,kör alakú egymásra épült inka teraszokat, ahol ötszáz éve, a legmodernebb mezőgazdasági termelés zajlott. Gyönyörűek. A sóbányák – Salinas – pedig egy ufós világhoz hasonlítanak. Fehérlenek a sötét hegyek között, nagy kaland volt cikázni közöttük.

De minden lejár egyszer. Utazó vagy, tovább állsz, tehát. Kis indián-pofijú gyerekeimtől búcsút vettem. Kórusban ordították, hogy gracias, Anita! Én is mondtam nekik, köszönöm, gyerekek. Sokat tanultam tőlük.

Ha hirtelenjében nem engedek egy irracionális ötletnek, akkor elrepülök Cuzcoból Limába, és onnan valahogy buszokkal 2-3 nap alatt felvergődöm Ecuadorig. Ez volt az eredeti tervem. Ha így történt volna, sohasem ismertem volna meg Rault és akkor sok minden kimaradt volna a életemből.

De jött egy gondolat, teljesen tervezetlenül, hogy ugyan miért ne nézném meg magamnak az Amazonas medencéjét, meg a környező mélydzsungelt, még itt Peruban. Huss, elmentem abba az irodába, ahol az addigi útjaimat is foglalta egy nagyon helyes és helyre kis csaj. És tényleg: talált nekem egy megfizethető árú repülőjegyet Iquitosba, ebbe a dzsugel városba. Abszolute kiesik az eredeti útvonalomból, az igaz, a francban van, északkeleten, és más módon, mint a légi úton meg sem lehet közelíteni. Talán éppen ez vonzott.

Ilyen egy utazó élete. Sok döntést kell hozni, sokat improvizálni. Némelyik ötlet rosszul sül el, pénz- és időveszteséggel jár, rossz kalandokkal. De muszáj vállalni a rizikót, különben nem éled meg a szabadságodat és nem próbálhatod ki magad a létezésnek ebben az egészen különleges formájában, ami otthon elő sem fordulhat, a biztonságos társasutazásokon pedig tökéletesen kizárt. Az én fejlövésem meg az, hogy szeretem belerakni magam kiszámíthatatlan helyzetekbe. Valahogy akkor élek igazán.

Különben, már ez a szó is, hogy „Amazonas medencéje”, megborzongatott. Marquez világát jutatta eszembe. Meg aztán még otthonról hoztam magammal malária elleni pirulákat, azzal, hogy ki tudja… Ha egyszer már megvannak, használni akartam őket. Ez hülyén hangzik, tudom.

A dzsungel-túra Cuzcoból direkt nem mehetett, először tényleg el kellett menni Limába, ahol 25 fokos nyár fogadott. Jó érzés volt, annyi cidri után. És egy rövid éjszakai kitérő után, amit egy nagyon kedves házaspárnál, a magyar Erikánál és magyarul kitünően beszélő, perui férjénél töltöttem, másnap, három órás repüléssel oda is értem ebbe a dzsungelvárosba, Iquitosba, ami a gumifák és gumiültetvények idején élte hajdani fénykorát. Olyan is, teljesen marquez-i a hangulata, az esőerdő kellős közepén. Forró, nedves nyár. A reptéren motoros riksába vágtam magam és 20 perc mulva már ott is voltunk a Flying Dog nevű hostelben. Egy ilyen nevű hostelben laktam már egyszer Arequipában, az tetszett, fincsi volt a reggelijük, most tehát, találomra, erre böktem rá. Kaptam is ágyat az egyik hálóteremben, eddig megvolnánk, tehát. (A hostelek fontos komplexek a magam fajta utazók számára. Apád-anyád, tanácsadód, védelmeződ, cucc-őrződ, túrafelelősöd, szociális kapcsolat-alap, stb. nem beszélve a hálótársakról, akik mindig szívesen megosztják veled az utazási tapasztalataikat, ami rém fontos a döntéseidhez). Nyilván, ha ilyen helyen alszol, akkor megint csak súlyosan kilépsz a komfort-zónádból, de nagyon megéri. Át kell hangolnod magad, valahogy.

Volt itt is mindenféle fazon. Egy argentín kígyókutató zoológusnő, például, aki a laptopjába bújva egész nap valami kígyókonferenciára készült, és közben argentín bort szopogatott, valamint cigizett egyfolytában. Megkínált a borból, koccintottunk, dumcsiztunk egy kicsit a kígyóiról. Marcel, a hostel tulaja, egy rém aranyos férfi, aki sok nyelven beszélt és engem valahogy mindjárt a szárnyai alá vett. Judy, a walesi lány, aki divattervezőnek tanul, de most szerelmi bánata van, összetört szívét jött gyógyítani a dzsungelbe, ahol még egy helyi sámán segítségét is igénybe akarja venni, egy beavató ayawaska szertartás keretében. (ez később meg is történt).

Én semmit sem tudtam Iquitosról, ha csak azt nem, hogy innen szoktak elindulni túrák az őserdő mélyére. De hiszen pont ezért jöttem. Nem tudtam, hogy olyan negyede is van, (Belén a neve) ahol az emberek az év egy részében vízben élnek, másik részében meg iszapban. Jó kis előtanulmány volt az igazi dzsungelhez ott egy séta.

Nagy a túlkínálat az őserdő túrákból, ember legyen a talpán, aki jól tud választani közülük. Elég rohadék drágák is az én zsebemnek. A hőségtől gőzölgő utcán sokan elkapnak és próbálnak beterelni az irodájukba, mondván, hogy övék a legautentikusabb dzsungel-túra az egész Amazonas medencében. Én abban biztos voltam, hogy gagyit nem akarok, se festett testű indiánokat látni, akik turista-táncokat lejtenek neked, (tudtam, hogy olyan igazi törzsek, amelyek tagjai még mindig mezítelenül járnak és minden ami ezzel jár, megközelíthetetlenek, és nagyon mélyen bent élnek az esőerdőben, ahol fehér ember nemigen fordul elő) szóval turista-gagyit nem, és luxus- lodge-be se vágytam, meg se engedhettem volna. Végül, némi rohangászás, valamint sikeres alkudozás után, részben a hostelem segítségével, lekötöttem egy három napos túrát. Amibe belefért minden: éjszakai kenuzás, folyóparti lodge, őserdei állatles, úszkálás az Amazonasban, rózsaszín delfinekkel, dzsungeljárás, törzsi faluk, stb. De hogy mi történt valójában és hogy ki az a Raul, meg hogy mit csinált a sámán Judyval, arról legközelebb.