BÁLNÁK, RÁJÁK ÉS KÖZTÜK EGY FRANCIA NŐ

Ecuador elnöke, a családjával együtt, ugrálós bálna-nézőbe jött el Puerto Lopezbe, pont, amikor én is ott voltam. Nagy szenzáció ez, minden juliusban, amikor bálnanrajzás van, itt, a Csendes Óceán ezen pontján. Az óriásbálnák szabályosan kiugranak a vízből, megmutatva gigantikus testüket, hajóról lehet bámulni őket.

P1090816P1090769Az elnököt nagyon várta ez a poros kis falu. Helyi zenekar, óriásmolinok, nagytakarítás. Jött is, besétált a kikötőbe, ahol rengetegen voltak velünk együtt, behajózásra várva, kezet szorított a rajongóival, sétált, testőrök nélkül, nekünk még csak a cuccainkat se ellenőrizték, még ilyet! Csodálkoztam is nagyon, annál is inkább, mert ez az ecuadori elnök teljesen megosztó személyiség, az ország lakosainak fele egyfolytában és minden városban, teljes hévvel tüntetett ellene. Szóval, rém laza volt az egész, semmi biztonsági intézkedés.

P1090797

Na, jól van, én is kezet szorítottam vele, mibe kerül ez nekem? Ez is megvolt. Amúgy is kezdtem belejönni a dologba. Ugyanis, egy másik elnökkel is találkoztam pár héttel korábban, a peruival, tök véletlenül, az Amazonas medence egyik kis trópusi falujában, oda ment villámkampányolni hajóval, s mivel az életben először járt ott politikus, a bennszülött lakosság ujjongott, lobogtatták a zászlókat, hogy „Isten hozta elnök úr!” Közben csak gőzölgött az Amazonas abban a nagy párában. Tisztára mintha egy megfilmesített Marquez regény egyik jelenetébe csöppentünk volna. És hogy tovább dicsekedjek a nagy emberek közelségével: magát a pápát is láttam, amikor julius első hetében Quitoba látogatott, igaz, csak messziről, integetett a tömegnek a nyitott kocsiból, hát nem ott voltam? Két elnök és egy pápa három hónap alatt, statisztikailag elég oké, nem?

Jó, vissza Puerto Lopezbe, ahol megismertem Adéle-t, a francia nőt. A búvárhajón találkoztunk, mentünk együtt óriás mantarájákat nézni a víz alatt. Adél rögtön nagyon rokonszenves volt, egy 38 éves, nagyon karakteres, klassz csaj. Csak úgy röpködnek a hosszú, göndör fürtjei.adéle foto

Eredendően számítógépes mérnök, az IBM alkalmazottjaként dolgozott, jól fizetett francia polgár, de ő makacsul arról ábrándozott, hogy csavarjon egyet az életén és vendéglős legyen. Így is történt, vendéglőt nyitott Párizsban, az pedig ott, éppen a konkurrencia miatt, veszélyes üzem. Mikor, néhány év múltán, már annyira híres lett, hogy esténként sorba álltak a vendégek az ajtaja előtt, akkor arra gondolt, hogy ezt megcsinálta, jól megcsinálta, mint mindent, amibe belefog, de mi lesz belőle, ha nagy lesz? Akkor már nem tudta elképzelni, hogy komputeres vagy vendéglős legyen Európa közepén. Így hát eladta a vendéglőjét és nekiindult, mégpedig egyedül, a világkörüli útnak, hátha a kellő távolság majd segít súgni neki. Mikor mi összekeveredtünk, már kilenc hónapja utazott, hátizsákosan persze, olcsó hostelekben megszállva, mint én is, és bejárta Új-Zélandtól, Indonézián át Patagoniáig a fél világot. Igazi sugallatot nem kapott a jövőjét illetően, ment-ment, tehát, tovább. Adéle istenien beszél angolul, ahogy csak kevés francia. – Columbiában hirdetnek egy angol tanárképző tanfolyamot, ami nemzetközi diplomát ad -, mesélte. Talán azt elvégzem és tanítani fogok valahol a világban.

Búvárpár lettünk, együtt merültünk, remekül csinálta azt is. A manták, ezek a gigantikus tengeri „madarak” csak úgy szálldostak körülöttünk. És énekeltek a bálnák! Tényleg énekeltek, hallottuk!

unnamed(2)

Előtte-utána sokat beszélgettünk a szólóban utazás műfajáról. Adéle-nek az a véleménye, hogy csak így szabad utazni. – Két hete, a Galapagos szigeteken találkoztam három fiatal honfitársammal, egy srác, két lány -, mesélte.­ – Ők egy évre tervezik a világkörüli utazásukat, és még indulás előtt, Franciaországban társultak erre az útra. Egyik se mert egyedül belevágni. Előtte nem is ismerték egymást, idegenként találkoztak, úgy, hogy egyikük feladott egy hirdetést a neten, sokan válaszoltak, végül ők hárman maradtak. Randiztak valahol Észak-Franciaországban, dumáltak, megismerkedtek aztán leveleztek és végül belevágtak a dologba -, mondja Adéle. – De tudod mit? Lenne egy fogadásom arra, hogy ez a trió nem sokáig marad együtt. Legalább egyikük a háromból ki fog válni. Ilyen jellegű társulásoknál óhatatlanul támadnak konfliktusok, széthúzások, még akkor is, ha régóta ismerik egymást a partnerek, mert a nagy, hosszú utazások már csak így működnek, próbára teszik a kapcsolatokat.

Spontán sodródni, igazi kalandokba keveredni, tényleg csak szólóban lehet. Persze, ez kemény meló. Minden nap döntéseket kell hozni. Hol aludjak, merre induljak másnap, mivel menjek, meddig maradjak? Nincs kivel megvitatni, nincs semmi támogatás vagy okos ellenérv. A magány se mindig egy halleluja állapot, na, de mire valók a tegnap még idegen, mára már utazó- társsá avanzsált hátizsákos bajtársak? Igaz, velük csak átmeneti időre találkozol, aztán újra egyedül maradsz a zsákoddal. Az ilyesmi igen rosszul is tud elsülni, a felelősséget csak egyedül vállalhatod. Ugyanakkor, más oldalról, az élmény is jobban a tiéd, ha egyedül éred el. Némi bátorság kell hozzá, ez igaz, de ideálisabb, ha az ember ilyen szabadlelkű kalandornak születik, és kész. Iyesmikről esett szó közöttünk, meglepően meghitt módon beszélgettünk a Csendes Óceán közepén, a búvárhajón. Aztán elváltunk. Ő Columbiába készült, én máshová.

Akkor még nem tudtam, hogy ezt a sztorit, a francia trióról, nem árt megjegyeznem. Mert, sokszáz kilométerrel északabbra, történik majd valami velem, amihez ennek, akkor még tök ismeretlen, a neten összejött három franciának köze lesz. Az utazót tényleg sodorja az élet, tele meglepetéssel, és erőteljesen, mindenféle váratlan irányba sodorják a véletlen találkozások is. De ne szaladjunk előre.

Puerto Lopez után úgy döntöttem, hogy elutazom az Andok egyik varázsos régiójába, amiről azt tudni, hogy gyönyörű, ott van a híres Quilotoa kráter, hogy a kecsua falvak közt sokat kell gyalogolni eldugott ösvényeken, mert alig, vagy nincs is buszjárat, és hogy ott együtt lélegezhetsz az igazi, ecuadori Andok-vidékkel és az ottani emberekkel. Az igazi az, ha tudsz erre szánni jó pár napot, egy hetet, talán.

Ki lehet próbálni, mert ez mind igaz, megtapasztaltam később.

Egy késő este újra buszra pattantam tehát, Puerto Lopezben, hajnalra Quitoba értünk, de el se hagytam a buszterminált, onnan mindjárt, az első, kora reggeli buszjárattal eltéptem Latacungába. Ez a kiinduló város a Quilotoa körre. Mert hogy ez egy körút. Vagy inkább jó hosszú körösvény az Andokban, megszórva, egymástól 8-13 kilométerre fekvő, apró, indián/kecsua településekkel. Na, most hol kezdjem meg ezt a kört, melyik irányban? Toporogtam a jegypénztár előtt és, vasárnap lévén, minden turisztikai jellegű hivatal zárva, nem tudtam informálódni. Győzött az első buszjárat, ami egyáltalában indult valamerre Latacungából. Így találtam magam hamarosan a Quilotoa kráter mellett, egy hostelben. Nem kell megijedni attól, hogy nincs előre lefoglalt szállásod valahol. Valami mindig akad. 3800 méteren vagyunk, jó nagy ugrás a tengerszinthez képest, ahol tegnap éjjel még voltam. A klíma is tökéletesen más. A hostelom egy családi vállalkozás, helyi kecsuák üzemeltetik. Este falubuli volt náluk. Fantasztikus arcok, viseletek, rafkón díszített copfok. P1090859

P1090860Privát szoba, fürdővel, két étkezéssel 15 dollár. Nem drága, egyáltalán. És a hosteltől csak három lépés a kráter teteje, ahonnan aztán le lehet ereszkedni, egészen a krátertóig. Balga szavak helyett, íme a képek. Ez ilyen.

P1090831P1090841P1090830P1090829P1090838P1090861

A következő néhány nap alatt történt meg velem az, amire nem számíthattam, és ami az egész, három hónapos utazásom legnyomasztóbb, legrosszabb élménye lett. Nem hittem, de végül kikeveredtem belőle, azt se tudom, hogyan, hogy aztán egy szép reggelen, egy tejszállító kocsi platóján zötykölődve, az Andok csodás fennsíkján, megünnepeljem magamban a szerencsés túlélést.

Advertisements

BÁLNÁK, RÁJÁK ÉS KÖZTÜK EGY FRANCIA NŐ” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Kedves Anna! Sokszor gondoltam már, hogy hozzászólok a bejegyzésedhez, valahogy most jött el az idő. 🙂 Az előző beszámolód után jutott eszembe, hogy az írásaidat, beszámolóidat sokaknak kéne olvasni. Biztos sokan olvassák is, de talán érdemes lenne az oldalnak egy facebook oldal, hogy minél több emberhez eljusson. Tudom, nem ezért írod és biztosan úgy gondolod, akit kell megtalál, akinek kell, megtalálja…
    Én mindig várom a újabb élménybeszámolódat és most nagyon izgulok, hogy mi is történt Veled.. Üdvözlettel: Anett

    • Kedves Anett, alighanem igazad van. Kéne csinálni egy facebook oldalt. Tartok viszont tőle, hogy ezt a túl sok és egyenként is hosszú bejegyzést, igy visszamenőleg nemigen olvasnák el az emberek. Most még talán kettőt fogok írni Dél-Amerikáról és kész, aztán szünet a legközelebbi történésig-utazásig, bármiig, ami nem tudom, mikor lesz.Nem tudnám rendszeresen “táplálni” azt a facebook oldalt, azt hiszem. Ki a csuda bogarászná-olvasná végig vagy akár félig, így utólag? – erre gondolok. Még tűnödöm, mit lehetne tenni. Egyébként, jól esik, hogy tetszik, és kösz az ötletet. Üdv Anna

      • Örülök, hogy azért benned is motoszkál a gondolat… 🙂 Hátha egyszer lesz Annacsavar a facebook-on is. Szerintem érdeklődés lenne. További jó kalandozást! A.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s