Cuzco ezen negyedében, ahol átmenetileg élek, tehát San Sebastiánban nem szokás befejezni a házakat. Mind szigorúan vakolatlan, a tetők ideiglenesek. Nincs rá pénz. Félig természet, kóbor kutyák tömegével, bozótosokkal,füves, gazos grundokkal, stb. félig lakónegyed. Kecskék is vannak. Úgy negyven perc Cuzcoig vagy vissza, háztól házig. Buszok igen gyakran járnak, ez kellemes meglepetés volt. Annyit buszozom, hogy már kiismerem magam a perui szokásokon. Tök mások, mint amit ismerünk. Hajcsár fiú vagy lány a busz első ajtajánál, a lépcsőn áll. Beordítja az állomásokat. De azért a busz bárhol megáll, ha leintik. A megállókban a hajcsár: gyerünk, gyerünk, gyorsabban! szállj fel, szállj le, nyomás tata, nyomás mami, gyerünk! (akárhány éves, akár fiatal nőket, férfiakat is, gond nélkül lemamiznak meg lepapiznak, ez a kedvesség jele itt). A busz maga még a megállókban is végig kicsit mozgásban marad. A járgányoknak nincs azonosítójuk, szám vagy célállomás neve, ilyesmi, a buszjárat maga rendelkezik egy fantázianévvel, mondjuk El Dorado, vagy Imperial. Ezért is ordít folyton a hajcsár, amikor lelassítunk: így közli a célállomást a megállóban várakozó utasokkal. A távolsági buszoknál nagyjából ugyanez a helyzet. 
Bárhol, bármikor bárki leintheti őket. Míg a hét végén eljutottam Urubambából Ollantaytamboig, az úton találtunk egy elveszett házipapagályt, megálltunk, a sofőr felszedte a madarat, aztán nekiállt megkeresni a gazdáját, bekopogott udvarokba, stb. addig dekkolt a busz.. Néhány kósza „vamos!” felreppent ugyan, de senki se háborgott. Gazdi az egyik házban meglett, madár átadva, mehettünk tovább.
Aztán itt vannak a taxik, ők sem drágák. A lényeg, hogy minden privát kocsi, amiben egy darab sofőrt látsz, az egy potenciális taxi, le lehet inteni, meg lehet állapodni és nyomás. Nem kell, hogy hivatásos és hivatalos taxi legyen. Egy kis pénzforrás az ittenieknek. Itt is úgy van, mint a harmadik világ rengeteg országában: se nyugdíj, se társadalombiztosítás, se adó. Így aztán annyiféle munkát csinálhatsz, amennyit tudsz, senki a világon nem akarja ellenőrizni azt, élj meg, ahogy tudsz. Ezek nagyon szembetűnő, furcsa szokások a mi számunkra. A turista, az egy más kategória itt Peruban. Azt államilag, központilag szívatják, fejik, mégpedig kíméletlenül. Befizetsz egy három napos túrát, mondjuk, a Colca kanyonba. Az, mit tudom én, 40-50 dollár. De ezen túl, amikor a kanyon küszöbére lépsz, még kell fizetned huszonvalahány dollárt, a belépésért. Bárhol ugyanez a helyzet, változó összegekkel, de soha nem kevéssel. Egy napos túra a Titicaca tavon, mondjuk, 10 dollár, de akárhány szigeten kiköt a hajó, az fejenként és szigetenként még 8 dollár, csak azért, hogy kilépsz a partra. De a legarcátlanabbak éppen itt Cuzcoban, hiába, a legtöbb ember pont Cuzcoért, meg a Machupicchuért jön Peruba. Tele van inka romokkal a város és környéke. Oké. A romok, vagy erődök vagy falak megtekintése ott kezdődik, hogy 43 dollárért kell venni egy un. turista-jegyet, boleto turistico, amolyan bérlet-félét. Egyenként nem lehet befizetni a belépőt egy-egy helyszínre. Csak így, kupacban. A belépőhöz még rájön maga a romtúra ára, idegenvezetőstül. Ha tehát csak egyet szeretnél megnézni, akkor is negyvenhárom dolcsit fizetsz, de azt még csak alapjáraton. Na most már: egy-egy ilyen túra során vannak még extrák: kiderül, hogy ez vagy az a látványosság még sincs benne a turista bérletedben. A rom igen, a hozzátartozó templom nem. Egy pár muzeumra is érvényes ez a bérlet, itt Cuzcon belül, de a legjobbakra még véletlenül sem. Ahogy egyetlen egyházi épületre, templomra se, ezekre külön „egyházi bérletet” kell venni, a franc tudja mennyiért.
Nem is folytatom. A gringo fizessen. Mi az neki? Fizessen a dög, ha látni akar minket. Ezt a központi intézkedést még az itteni turistairodák se szeretik vagy helyeslik. Egyáltalán nem, mert nem érinti jól a klienseiket.
Akkor most az elmúlt hétvégémről: mivel időm, ugye, jóval több van, mint egy átlag turistának, úgy döntöttem, hogy semmiféle túrát nem fizetek be, nem én, majd ha fagy, nekivágok a Szent Völgynek egyedül, helyi buszok segítségével. Ezek kicsi falvak Cuzcotól nem túl messze, az Urubamba folyó völgyében, vagy esetleg jó magasan, a hegyekben. 
Megint csak: az inkák jól tudták, miért nevezték el Szent Völgynek ezt a helyet. Álomszép és misztikus. Sétáltam egy nagyot a reggeli piacon Pisacban, ami leginkább a szőtteseiről meg az inka romjairól híres, én inkább ennek a tipikus Andok-béli falucskának a mindennapi hangulatára voltam kíváncsi. 
Egy udvaron, ahol azt irták ki: 24 órán át meleg a kemencénk, ott szépen bekaptam egy sajttal töltött, kemencében sült empanádát, aztán odébb álltam, és Urubamba érintésével elmentem Ollantaytamboba, ez már úgy 2,5 óra Cuzcotól, ahol aztán ottragadtam. Ennél „inkább” helyet!!!! Nagyon inka, ma is. Ez egy kisvároska. Drámai hegyek veszik körül, lejtőikön 5-600 éves, szinte épnek tűnő inka erődítmények, inka templomok, szent áldozati és ceremoniális helyek, abszolút fotózható közelségből. A városka tiszta 15-16. század. Szűk utcácskái, csupa – nem is macskakővel – hanem kisebb-nagyobb kavicsokból kirakva, tündéri házak és terek. 
Ottragadtam, kivettem egy szobát, mert őrültségnek tartottam volna onnan eljönni 1-2 óra múltán. Mázlim volt, megint. Ki a fene tudta, hogy éppen ezen a napon, meg a következőn van az egész város legnagyobb ünnepe? Hurrá, újra fiesta, de mekkora!!!! Senor de Choquekillika az ünnep neve, arra utal, hogy Jézus – helyi csodaként – feltámadt állapotában megjelent egy fakereszttel az települést átszelő inka hídon. Már megint és ismét és újra: íme a legalapvetőbb élményem itt Peruban. Hogy t.illik kavarodik-keveredik itt a kereszténység előtti , sőt még a pre-inka indiánok ősi, természeti hitvilága és a spanyoloknak köszönhető katolicizmus. Mert hát Jézus csodaszerű megjelenésének szól az ünnep, igen, persze, de se a színorgiás viseletek (ebből az alkalomból lejött a többi hegyi törzs is Ollantaytamboba), se a zene, se az ünnepi szentmise, az egész liturgia, se a közben beszélt nyelv, ami nem spanyol, hanem kecsua, még csak nem is emlékeztet egyetlen megszokott körmenetre sem. Vad, ijesztő álarcok, törzsi táncok, vad, dobolós zene, komolyan: a kereszten és az Úrjézuson kívűl semmi sem tűnik kereszténynek itt… 
Egy szörny maszkját viselő férfi ugrálva halad a menettel együtt, körbe-körbe a főtéren, és közben torz, bizarr szörny-orrával meg-megbök egy, a kezében tartott, nagy, kereszttel ellátott bibliát. Mellette lámák sétálnak, csinosan felöltöztetve, egy szamár is táncol és még vagy 1000 barbár maskarába öltözött ember. Gyerekek is, törpe-szörnyikék, Jézus arcmását hurcolgatják kápolnából templomba és vissza. Közben – mivel este jó hideg lett ott is – hatalmas fatörzsekből óriás nyílt tüzet gyújtanak, ami nagyon jól esik az ember testének. 
De már a helyi, gondolom, alkalmi tűzmester fel is állította a világ legveszélyesebb tűzijáték tornyát, egy ingatag fa-építményt, amolyan fél-automata, időnként a tűzmester, fáklyáját lobogtatva, odamegy a toronyhoz, bizonyos részeit meggyújtja, majd odébbrohan, mire az építmény úgy reagál, hogy kilő magából bizonyos izzó formákat, egyes formák, szivek, körök, csillagok stb. nagyon sokáig pörögnek a levegőben, majd eltűnnek, nem úgy más formák, amelyek egyenesen a fejedre esnek, ha nem vagy elég fürge, mindenki elugrál előlük elképesztő, talán 200 éve használhattak hasonlót, népi bulikon. Közben persze megy az ivászat meg az evészet.
Ez a népség itt totál inkának vallja ma is magát. Manco Inca leszármazottjainak, aki egy hős volt: a városkába belógó erődítményről nyilazta le Pizarro, a megállíthatatlanak hitt spanyol hódító embereit, tehát ez az a kivételes hely, ahol a spanyolok vereséget szenvedtek 1500-valahányban. Juj, de büszkék az ollantaytamboi emberek erre! 
Sok ételt készítenek 500 éves recept szerint, én azt mondtam, hogy mindent meg kell kóstolni. Így ittam pl. chicha-t, ami egy erjesztett gyümölcs terméke, a hajdani inkák kedvence. Vastag, nem túl guszta hab van rajta, azt a mai inka asszonyok leszedik és a merőkanállal a léig ereszkednek, majd be a poharadba. Jó savanya, mint afféle erjedmény, valamelyest a gyümölcs ízét is érzed, nagy melegben biztosan frissítő. De másnap megkóstoltam a Chairo-t is, az meg egy spéci leves-féle, a városka vezetősége és politikusai hívtak meg rá, na nem azért, mert rém fontos ember vagyok, hanem mert odatévedtem egy udvarba, ahol a politikusok a helyi Jézus-ünnep alkalmából, az összes lakost egy full ebédre s hozzá egy sörre látták vendégül. És ha már ott voltam, akkor nekem is hoztak.
Reggeli a városka piacán, meleg kukorica-ital egy szendviccsel, délután pedig egy helyi értelmezésű bikaviadal, igazi bikával és matadorokkal, de itt nem ölik meg az állatot a végén, és az egészben megint a legjobb a közönség volt, ahogy reagáltak. (Egy megjegyzés: naponta mennek turista-buszok a Szent Völgybe, így Ollantaytamboba is. Pontosan fél órát töltenek magában a városban. Na, erről van szó, barátaim.)
Aztán vissza Cuzcoba, végig, több mint két óra hosszat ácsorogva egy agyonzsúfolt, szétpukkanás határán lévő helyi buszon, egymáshoz préselődő utasok, köztük sok batyus, vagy kisgyerekes ÉS batyus-zsákos nő és férfi, a halál szűk, két ülés közti folyosón, kicsavarodva, összegabalyodva. (itt azt a kifejezést, hogy „a busz megtelt”, nem ismerik) Én a kecsua agrárproletariátus egyik tagjának feszültem, egész közel volt a hasunk, a májunk, a nagy intimitásban megkérdeztem tőle, Chincheroban meddig van nyitva a piac, rendületlenül kecsuául válaszolt, így sose fogom megtudni, amit akartam. Érdekes kis utazás volt, tán egy kicsit hosszúnak tűnt. És most itt vagyok újra Cuzcoban, az ovis hétköznapokban.
AnnaCsavar 