Pasas az ölemben, meg a világító planktonok

Mindent elönt ez a stabil, száraz trópusi meleg, a sercegő nap, a forró levegő, még az ember torkát is égeti a lélegzetvétel. Igazán nem panaszkodom.

Itt Siem Reap-ben, Kambodzsában (mert itt vagyok) ez az alaphelyzet. Egészen különleges város ez, nem csak Angkor miatt, ami, persze, a legnagyobb szám, hiszen Siem Reap Angkor kapuja, de önmagában is. Este fényes, nagyon tiszta, bulis (sétálóutcák, bárutca, butikutca, stb.), nyugis, mert a mocikat innen, a belvárosból, bizony, kitiltották) Az első ilyen hely.

kamb3Tegnap a templomok bejárása után rendesen összerogytam (egyszer ennek is eljön az ideje, úgy látszik), kiültem az egyik sétálóutca (Bar street) egyik asztalához, és gyerünk vacsizni. Egy 60 év körüli asszony ült mellettem az unokájával meg a lányával, megszólítottak, jó nehezen, de megpróbáltunk beszélgetni. 12-en voltak a szűk családjában és Pol Pot megölt közülük kilencet, köztük apját, anyját, egy csomó testvérét – mesélte. Csak mert városiak voltak. Ez elég ok. Kár, hogy ezekről a dolgokról nem tudtunk kicsit jobban elbeszélgetni, bizonyos nyelvi akadályok miatt, mert baromi kíváncsi lettem volna, hogyan lehet ezt túlélni, minden értelemben. Ha egy országban öt millió embert lekaszabolnak, mert mondjuk városi, mondjuk diplomás, akkor hogy tud ez a réteg újjáéledni? Regenerálódni, úgy értem.

Állítólag sehogy. Állítólag Kambodzsában a gyilkos Pol Pot előtt fantasztikus filmipar volt, virágzott a művészet minden ága, kitűnő orvosaik voltak, stb. Ázsia mintaországa volt modernségben, de hát mi van akkor, ha az a család, amely a kultúrát továbbadja a következő generációnak, nincs többé? Mert ilyen család nem maradt, gyakorlatilag, kivégezték mindet. Egyetemek, persze, jó régen, újra vannak, de az nem ugyanaz. Szóval máig tartó romboló hatásról mesélnek egyesek, de nem tudom igazán, hogyan is van ez.

Ma nem templomoztam. Hanem lötyögtem. A kézművesek piacán végigkóstoltam a gyümölcs shake-eket. Papaya shake, passion fruit shake, dragon fruit shake, stb-stb. A fene tudja, hogy van-e erre magyar elnevezés. Nagy poharakban érkeznek, tele jéggel, nulla cukor, csak a trópusi gyümi íze. Nyam-nyam.

Majd ugyanott aláfeküdtem szorgos khmer kezeknek. Olyan khmer masszázst kaptam, hogy ihaj, utána kértem egy lábmasszázst is külön. Majd, ott egye meg a fene, egy pedikűrt. Szép pirosak a körmeim, mintha kulturlény lennék, nő-féle, nem elhanyagolt hátizsákos. Hihetetlen, milyen gonddal tudnak babrálni rajtad, és milyen ügyesek. A khmer masszázs nyomásokon alapul. Akupresszura-féle. Isteni. Közben zümmög a ventillátor, szelecskét kavarva, heversz egy szuper ágyon, a piacról meg beszűrődnek a hangok, minden hang: gyerekbőgés, pletyózás, árusok. Nem valami intim a dolog, de igazi.

Annyi minden történt az elmúlt napokban, jajistenem, hol is kezdjem? Jó, a” fent is lent is csillagok”-kal. A planktonok a Nyúlszigeten. 11-kor este kikapcsolták a generátort, vaksötét lett, és bementünk a tengerbe Jochennel és egy másik német sráccal. Nem mindjárt láttuk meg őket. De az a fény egyre erősebb lett, az ember egész testét csillagok borították be, de tényleg. Ahogy picit kavartuk a vizet, felszikráztak. Egészen a lábujjamig leláttam, pedig nappal ez a víz nem átlátszó, mint az Adria, mondjuk. Világított a lábam, meg én magam a meleg tengerben. Egymást is lefröcsköltük finoman, akkor a levegőben is felragyogtak. Soha nem láttam még ilyet. Újhold van itt, az égről is ránkszakadtak a csillagok. Nehéz erről beszélni.

Egy óra hosszat voltunk a vízben.

Agyrém, rémálom is történt. Ez a busz-utazásom Kep-ből, a szigettel szembeni partszakasztól idáig, Siem Reapig. Mondták, 8 órás buszozás. Rászántam a napot. 14 óra hosszat jöttünk végül, éjjel érkeztünk, göröngyös, borzalmas khmer utakon, sűrűn megállt a busz, felvett utasokat, akkor is, amikor már egy szál hely nem volt. Itt nincs olyan, hogy sorry, a busz megtelt. Megoldják. Álltak, dülöngéltek, a két üléssor közé helyezett pici deszkadarabokon ücsörögtek, egy vízszintes sorban hat-hét ember. A fél ölemben is ült egy pasas, az egyik combomon. A szélvédő törött. Nagyon esett akkor éppen. Eső a buszon belül nyakamba zúdult. Föntről ömlött rám, másokra is. De őket nem érdekelte. Nézték a tévé képernyőjét. Akciófilmek, horrorfilmek mentek sorra-rendre 1000 decibellel. Khmerül lőttek és üvöltöttek hozzá. Helyi közönségnek tetszett. Később khmer zenét is bekapcsoltak, 2000 decibel. Elakadtunk. Kereket cseréltünk. Végül azt gondoltam, hogy én ebben a buszban születtem és itt is fogok kinyúlni. Egyre sötétebb lett és pocsolyás, nagy gödrökkel telített talajú, sáros, elhagyatott helyekre érkeztünk, így hívtak: buszállomás. Nagy, sötét, koszos terek.

A hostel, amit lefoglaltam előző nap, ingyen hotelhez-szállítást ígért. De hát senki sem tudhatta, mikor érkezünk. 5 perccel az érkezés után egyedül találtam magam egy ilyen mocskos, hatalmas, vaksötét térben, mert mindenki tovább tuktukozott már. Vártam a hostelest, telefonáltattam neki. 30 perc didergés után (alaposan átfáztam és még mindig esett, zsákom már a buszban tök vizes lett) felbukkant a tuktuk. Éljen!

És attól kezdve tomboló nyár van, illetve száraz évszak. Hát, igen, most aztán kikerült az ember a komfort-zónájából, rendesen.

A rémálom buszozás közben sokat gondoltam a rákpiacra Kep-ben. Ez ennek a falunak szinte az egyetlen nevezetessége. Mert abban a sötétben, meg a süketítő decibelekben jól esett magam előtt látnom a rákokat, felidézni az illatukat. A dolog így néz ki:

kamb2Reggel megjelennek a halászok és összeszedik a varsákat vagy miket, a hálókat, az abban lévő rák- és kagylóféléket nagy kosarakba válogatják és visszateszik a vízbe ázni. Majd idővel lépnek kettőt és a méterekre fekvő piacon eladják. Részben kis- és nagykereskedőknek, részben főzőasszonyoknak. Kb. 10-től elkezdődik az általános sütögetés. Borzasztó ügyesen, nagy gyakorlattal preparálják a halakat és a rákféléket, mondjuk királyrák, diszkrét függőleges sorba fűzve, két szorosan hozzájuk passzított hurkapálcikával, az össze is tartja őket, meg mikor már esszük, akkor azt fogjuk, mint a nyalóka nyelét. Tenyérnyi tintahalacskák, fél méteres kitudjahogyhívják más tengeri lények, sose látott formájú kagylók sora, páncélos nagy rákok, egy se kerüli el a sorsát, bekenik őket valami csodapáccal (megkóstoltam, úgy külön is, hát, csuda!), és az belesül az állatkába a faszénen. 1-2 dollár egy ilyen cucc.

P1060973Én hozzá felfedeztem magamnak a cukornád-dzsúsz nevű italt, láttam, hogyan préselik a hosszú cukornádak levét (úgy néznek ki kicsit, mint a póréhagyma, és benzinmotoros kisgéppel csinálják a préselést, berántják a motort, mintha csónak vagy fűnyíró lenne), hozzá egy csöpp ananász, citrom, és mehet a jeges pohárba. Krőzusi kaják, félig ingyen, napokat tudtam volna ott eltölteni, mert együtt volt a mindennapos munkájuk látványa (halászat) az e körüli tevés-vevés természetessége, a kajálás kultusza (eszméletlen, mit esznek össze ezek a törékeny emberek), meg a piac műfaja. Nincs még egy ilyen hely a világon. Egy éves kisbaba úgy falja a rákot, mint a huzat. Népeledel Kepben.

kamb1Hát , ezeket próbálta felidézni az agyam az khmer akciófilmek közben, azon a rettenet buszon.

Ha Tien is járt a fejemben.

Ez az a kisváros, ami már a térképen sincs rajta, az utolsó állomásom volt Vietnamban. Na jó, éppen rajta van, de ez már igazán mindentől távol eső település. Ami miatt mégis játszik, az, hogy Kambodzsa a szomszédban van, végül is nekem is ezért kellett útba ejteni. Itt töltöttem el egy hosszú délutánt, a senkiföldje-városban. Annyira uncsi volt, hogy a recepcióson keresztül szereztettem egy motoros taxit, amit egy angolul beszélő helyi guide vezetett, mutogasson már nekem dolgokat a környéken. Az ilyesmi igen olcsó, úgy 5 dollár körül van, csak mondom az árakat. És elvitt ez az ember több helyre is, Ha Tien környékén. Mutatott barlangokat, amelyekben szerzetesek élnek. Nem narancs-, hanem barnaruhások. Együtt millió denevérrel. Mutatott barlangokat, ahol az amerikai háború alatt az északi viet-kongosok megbújtak. Mutatott barlangokat aztán, ahol 79-ben, a khmer-vietnami háború alatt (istenem, hogy a háborúknak itt sose volt vége egy időben) kinyírtak 1000 vietnamit Pol Poték.(a Mekong- Delta területének megszerzése volt PP ambíciója).

Aztán elvitt egy pagodába. Ez egy hívő ember volt. Egy déli ember. Déli családdal. Ott álltunk a gyermek buddha-szobor előtt. És akkor elmondta a tanmesét. Buddha, mikor gyermek volt, sose hagyta el az otthonát. Soha. De egy idő után már vágyott látni, mi van a kinti világban, amiről fogalma sem volt. A szülei nem akarták engedni, de ő erősködött. Kiment és látott egy asszonyt, amint éppen gyereket szül. Hazament és a megrendüléstől csak egy jó idő múlva szedte össze magát, hogy újra elhagyja a házat. Akkor igen öreg embereket látott. Harmadszor nagyon beteg emberekkel találkozott. És sok idő múlva, amikor a negyedik kirándulásra is sor került, látott embert meghalni. Az életnek ez a megtapasztalt szekvenciája, amelyet szenvedés kísér, késztette a gyermek buddhát arra, hogy felkészüljön a küldetésére.

Mikor az ember ide ért a mesében, könnyek jelentek meg a szemében. – Ez van, és nincs több- mondta. Az életnél nincs több. Én nem akarok embert ölni. Én nem akarok beavatkozni a sorsba. Én 16 éves voltam az amerikai háború idején. Én nem akarok fegyvert venni a kezembe, soha nem is fogok.

Mindezt nagyon mélyről és nagyon megrendülten jelentette ki, ott a gyermek buddha szobra előtt.

kambAztán elvitt egy temetőbe. 10 ezer egyforma sír van ott. Tízezer északi katona sírja. Sírmező, sír-rét. Kérdeztem tőle: ki gondozza ezt a temetőt? Mert nagyon szépen gondozott, békés hely volt.

– Ki gondozza? Ki jár ide kegyeletét leróni? Ti déliek vagytok, akik itt el vannak temetve, azok meg az ellenségeitek voltak. Még azt is hozzátettem, emlékszem: – Te tizenhat voltál, nagyon fiatal, de még bőviben élhetnek olyanok, akik ezeknek az elesett északiaknak a puskájával néztek szembe, mondjuk, huszonévesen, most nyugodtan lehetnek 65 évesek, azok kijárnak ide? Így faggatództam.

Azt mondta erre ez a férfi: egyszer meg kell bocsájtani. Egyszer már meg kell próbálni tovább élni.

Ezek történtek Ha-Tientől Siem Reapig, ahol most vagyok és ahonnan pontban éjfélkor egy elegáns, kényelmes, HÁLÓBUSZ fedélzetén elhagyom Kambodzsát (no more helyi busz!!!), hogy Saigonba menjek megint. Az út minimum 14 órás. De előtte még együtt fogunk vacsizni a már emlegetett német sráccal, Jochennel, az úton szerzett fiatal, új baráttal, aki jelezte, hogy ma este érkezik Phnom Penhből ide, Siem Reap-be. Kalandom még két napig tart.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s