Éjszakázás a híd alatt

Sa Dec-be, ha egyáltalában eltalálnak a Mekong-turisták (nem sűrűn), megnézik a kertészeteket, amelyek ott híresek, megebédelnek, ellátogatnak a Marguerite Duras-féle kínai szerető házába, és iszkiri tovább.

A regény és a film fülledt hangulatát nem találtam meg ebben a hajdani francia gyarmati városban, de a 20. sz. elején épült francia házakra kíváncsi voltam, mert azok máshol nem találhatóak, oszlopos, tornácos, levegős, cifra, trópusokhoz illő ornamentikával, és persze érdekeltek a híres virágtermesztők is. A hangulat, úgy, ahogy van, a hidak, a csatornák, a Mekong ágai.

Na, és mi történt? A sors megajándékozott megint. A moteltulajdonos fiú személyében. Mamájától (you are beautiful) reggel friss mangókat kaptam, teát, kávét, jó jegesen, majd a fiú felcsapott engem a motorjára megint, hogy ő majd várost néz velem. Ez abszolút bónusz volt, nem volt benne a szállásban, persze. És egyszer csak megállunk egy ilyen fura, 100 év körüli tornácos ház előtt, hogy aszongya, most meglátogatjuk egy barátomat. A délelőtt jó részét a XX. század elején épült őrületes házban töltöttem, teázva, dumálva (már amennyire a közös nyelv engedte) az abban lebzselő három vietnami férfival. Tessék, nem csak lefotózhattam egy ilyen házat kívülről, hanem benne voltam.

sadecpalotaEzek a pasik, ahogy a Sa Dec-ben élők többsége, különleges délszaki növényeket nevelnek, ebből élnek, főleg Saigonból jönnek a kereskedők rendszeresen, és nagy kamionokban viszik a híres növényeket szerteszét. A házban megkopott pompa, itt-ott matracok hevernek a földön, azon az oszlopos, díszített 150nm-en, mindenki ott alszik, ahol éppen álmos lesz, mesélte a tulajdonos. Megfakult aranyozások, faragott mennyezet, terek-terek-terek, millió oszlop, csodás kerámia padlózat, nem is kell mondanom, csodás kert, egy kertészsrác lakja ezt a színét veszített palotát a családjával. 75 előtt is ez volt a házuk, aztán a kommunisták kirámolták őket belőle, más vidékre kellett költözniük, és a konszolidáció után, úgy tíz év múlva, 85 táján jöhettek csak vissza. Jót röhögtünk az előző napi hangosbemondón közvetített forradalmi dumán, a keményvonalas indulókon, csak legyintettek a fiuk.

sadeckerteszTessék, megkaptam Sa Dec-től, amit akartam, egy koloniális házat, igazán belülről, egy röhögős beszélgetést, meg a kertészet remekeit. Sitty-sutty, a szállodás srác fölrakott a buszra, aztán átszálltam még egyre, majd egy bérmotorra, és most egy betonhíd alatt lakom egy éjszakára (jó, egy motelben, ami egy betonhíd alatt van) valami ocsmány helyen, várom a holnap hajnalt, amikor is itt, Cai Rang-ban megnézem a vízről a Delta legnagyobb és legmozgalmasabb úszó piacát. Pont ezért jöttem éppen ide, hogy közel legyen a hajnali induláshoz képest.

Na, most egyet s mást az itteni szokásokról. Ebben a szent pillanatban a motel utcára nyitott előterében ülök és jönnek-mennek a mocik. Ebben még nem lenne semmi új, de némelyik behajt, be bizony, a házba, otthonosan végigdübörög a szép, hatalmas, fehér kerámialapokon, végig a motelszobák melletti folyosón, majd vagy leparkolnak a végén, a konyhában, vagy miben, vagy megfordulnak és kibrummognak. Ez abszolút szokás, bemenni a lakásba motorral. Máskor is láttam. Teljesen groteszk. Ahogy a buszozás is. Ma két helyi busszal is jöttem, ahogy említettem, és láttam, hogyan működik. Valami okból harmincnál gyorsabban ezek a buszok nem közlekednek. Cammognak az országúton. Van egy sofőr és van egy segéderő. Jegyet nem kell váltani, olyan nincs. Kb. fele úton a segéderő begyűjti a pénzt. Annyit, ami éppen eszébe jut. Nincsenek árak, legalábbis egy külföldi ezt sose fogja megtudni (ennyi átverést még el tudok viselni). A busz ajtaja menet közben is nyitva van. A segéderő indexként is szolgál. Karját kilógatja az ajtón, és jelzi az irányváltást a többi közlekedőnek. Ha valaki fel- vagy leszáll, minden esetben leugrál, felugrál, segít. Buszon azok közlekednek, akiknek nincs motorjuk. Tehát öregek, parasztasszonyok, hülyeturisták. Bár az utóbbiak ritkák. Ami azt is jelenti, hogy időnként terményekkel teli kosarakat kell le- és felrámolni. Senki egy hangot nem beszél másként, mint vietnamiul. Egy idő után erős izgalmi állapotba jut az ember, nem jöttünk-e túl a célállomáson, lesi a táblákat, saccolgat, reménytelen módon az utastársakhoz fordul, akik furcsán bólogatnak neki, nem meggyőző.

P1060529Egyébként megint kuka környezetbe kerültem. Kommunikációs lehetőség zéró. Az úszó piaccal kapcsolatos információ-igényemet fel kellett adni. Tegnapelőtti motoros guide-omnak, Phat-nak telefonáltam Tra Vinh-be, kérve őt, hogy miután átadtam a kagylót a recepciósnak, a távolból kérdezzen a nevemben vietnamiul. Na, így se sikerült, ha igaz, akkor úgy segít, hogy valakit küld értem holnap hajnalban, aki kezébe veszi az életemet.

De hát nem csak szavak vannak. Mutogatni, rajzolni is lehet. A szitu is lehet teljesen világos. Elvben legalábbis. Leballagok a zsákjaimmal ma reggel a motel halljába. A tulajsrác mamája van csak ott, a juárbjutifulos. A helyzet egyértelmű, mutatom, hogy most kicsekkolok, de itt hagynám a cuccomat délutánig. Szemében feszült rémület. Nem érti. Nekiveselkedek megint. Cuccom öntevékenyen elhuzibálom egy sarokba, és odaintek neki, hogy most megyek sétálni. Levegő után kapkod az igyekezettől, hogy felfogja, miről van szó. Saját tehetetlen buzgalma teljesen frusztrálja. Már a végén megsajnáltam. Egy hoteljelenet mindennapjai.

Ehhez hasonló helyzeteket irtó sokszor megtapasztaltam. Tra Vinh kivétel volt, ott egy értelmes asszonyhoz sikerült fordulnom, megkérdeztem mutogatva, mikor nyit ki holnap a pagoda. Szépen visszamutogatott, a szerzetesek most csicsikálnak, fájront, egy kanyar a levegőben, azaz holnap – és ezen a ponton kidörzsölte az álmot a szeméből, hogy na, reggel van, másnap van, majd gyorsan rajzolt egy nyolcast és ugrott egyet hozzá. Napnál világosabb, hogy ez az intelligens vidéki nő kitűnően lekommunikálta a szerzetesek vidám, felugrós, reggel nyolc órás nyitását. Ritka kivétel az ilyen ember errefelé.

Más szokás: a szemetelés mértéke és természetessége. A cigicsikk a jobb fajta vendéglő esetén is a földre kerül, eltapossák. Bármit, ami feleslegessé vált a kezükben, a zsebükben, eldobálják. Az utcák elképesztő állapotban vannak. A szürreálisan gyönyörű Ha Long-öböl odafent északon, legalábbis ahol kajakoztunk egy kicsit és közelről láttuk a vizet, tele nylonzacskókkal. Ebből még rohadt nagy gáz lesz itt. Viszont a motorosok nagy százaléka maszkot visel. Jó nagy maszkot. Nem a szennyeződés ellen, ó nem. A napsütés ellen védik a bőrüket. A férfiak is úgy néznek ki ebben a csomagolásban, fejükön a bukósisakkal, mint megannyi mohamedán fundamentalista nő.

A vietnamiak többsége irtó kedves és mosolygós. A gyerekek cukik és boldogan odalökik neked, hogy „hello”. Némelyiket az anyukája buzdítja erre, hadd gyakorolja az a gyerek az idegen nyelvet. Egyik nap (minden nap) rém ziláltan néztem ki, csapzottan. Iszom az áldott jeges zöldteát valahol, odajön hozzám egy nő, előveszi a fésűjét és elkezd fésülni. Nem bírta nézni.

Bűnözés: nincs, csak így röviden. Nem divat, persze nagyvárosban igen, de egy idő után tényleg elhiszed, hogy akárhol vidéken a mocin hagyott cuccodat senki nem fogja elcsapni, elmehetsz nyugodtan fényképezkedni. Nehezen, de elhiszed: Vietnam nagyon biztonságos ország. Egyedül motort lopnak. Ezért éjszakára mind a sokmillió motor eltűnik, nem parkolnak az utcán. Betolják a konyhába, fürdőszobába, elegáns fodrászszalonokba, márvány irodák előterébe, hotelek recepcióiba, ott szoronganak, mint egy hatalmas raktárban, vagy egy monstre motorszaküzletben, mamut-szervízben, bármi mögé bezárják, ami az utcáról nyílik. Hogy aztán reggel, mint a svábbogarak, dübörögve előjöjjenek újra, ezrével és ezrével.

Árak: persze, nekünk olcsó ez az ország. Lehet drágán is csinálni, de mondjuk én klasszakat, sőt luxusosakat ettem 5 dollár körüli árért, ma viszont ebben a zűrös részben, ahol lakom, lehuppantam egy utcai kifőzdében és másfél dolcsit fizettem egy tűrhető kajáért. A távolsági buszok, ha nem vernek át (átvernek) fillérekbe kerülnek. Diesel literje kicsit több mint egy dollár.

Hotelek: az én árfekvésem szerint okék. 10-15 dollár között igazán kellemeseket lehet találni, fürdővel, némelyik egyenesen szép. Ez a betonhíd alatti motel nevetséges árú, 6 dolcsi, és eléggé rendben van. Ahogy hallom, itt rezsicsökkentés nélkül is alacsonyak a közüzemi árak. Egy motoros taxi, mondjuk, ha elvisz hat km-en át, akkor kb. 1.3 dollárt fizetsz érte. A riksa az más, biciklis vagy motoros, az már turista luxus, ők elkérik az árat. Vettem -még otthonról- belső járatú repjegyet negyven dollárért, de kétszázért is lehet találni. A jövedelmekről meg majd máskor írok, megkérdeztem, úgyhogy valamit tudok róluk.

Na, mára fájront. Megyek csicsikálni, mint a szerzetesek Tra Vinh-ban. Hajnalban vagy jön értem az emberem embere, vagy nem. Majd látjuk.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s