SZURKÁK A SZÍVBE. ÉN NEM VAGYOK GRINGO!!!

Beköltöztem Cuzco központjába, egy hostelben béreltem ki egy szobácskát. Szóval, innen ingázom most naponta, óvónéniskedni. A költözésemhez a gringoizmusnak van köze.

Ahogy teltek-múltak a napok, mondjuk, tíz nap, támadtak kellemetlen érzéseim és tapasztalataim. Szóval, jött ez a pénzes külföldi, azaz én, meg lehet vágni. Gyorsan hozzáteszem: a spártai berendezésű és rémes állapotú, hideg- köves, ablaktalan szobácskáért, Cuzcohoz képest kint a prérin, valamint a tea- üres kenyér illetve tea-üres keksz reggeliért többet fizettem Auréliáéknak, – mert alaposan megkérték az árát – , mint amennyit itt a patyolat-tiszta hostelben, fürdőszobás lakhelyemért, Cuzco kellős közepén fizetek, üzleti alapon.

Gringonak néztek. Jó, jó, önkéntesen tanítgatja az angolt az óvódában, de ez az ő dolga. Szeretem a kávét reggelire? Vásároljak magamnak kávét a boltból. (itteni mércével mérve sincs ára a neszkávénak) Apróságok: kiderült, hogy házigazdáméknak mégis csak van mosógépe, valahol hátul, az udvarban, (sose fogom megérteni, miért mondta azt az elején, hogy erre az energiazabáló fényűzésre errefelé nem telik az embereknek), szóval nekik volt, de a heti mosás-adagjukhoz nem akarták hozzávenni az én 2-3 trikómat, egy-két bugyimat. Vagy továbbra is mosassak ki valakivel a patakban, vagy mossak magamnak a hidegvizes vályúban és vegyem meg meg hozzá a mosóport. (Végül is ez történt) Valamint felkértek, hogy béreljek ki egy profi bohócot az óvodai ünnepségre, csak 70 dollár az egész, az nekem tényleg semmi. Sorolhatnám még bőviben a szurkákat a szívbe.

Nem haragszom, még csak nem is általánosítok, csak elég volt. Az oviba szívesen megyek minden nap, továbbra is. Jobb így. Minden nap egy képeslap-szerű városból indulok el és oda térek vissza. Még az alattam fekvő őrült zajos utca se zavar, sőt: direkt tetszik.

Reggeli után benézek a misére, a híres katedrálisba. Öt percre sincs a hosteltől. Na, nem lettem éppen templomba járó hívő hirtelenjében, de annyira szépséges hely…, már egy-két hívőt ismerek is, megöleljük egymást, amikor búcsúzunk. Szépen beszél a pap, ma reggel éppen a Fekete Jézus kápolnában zajlott a szertartás, micsoda Jézus szobor!!! És van ennek a benézésnek egy gyakorlati oka is.

A reggeli misék után, ha turistaként meg akarnám magamnak nézni ezt a koloniális, reneszánsz templombelsőt, akkor egy látogatás 8 dollár. Viszont így többször is ott lehetek, ráadásul ingyen. Van benne egy kedvenc festményem, XVII századi, tehát a kezdeti koloniális időkből, egy helyi, kecsua művész követte el, az Utolsó Vacsorát ábrázolja. Csodaszép, óriás tabló. Na, és mi heverész Krisztus és az apostolok asztalán, egy ovális tálon? Hát, egy sült tengerimalac, négy lábával felfelé. A Cuy! A sült tengerimalac! Utolsó „Andok-béli” vacsora. Cuzco és egész Peru fő, legtradicionálisabb gasztro-specialitása! (bűnrossz, egyébként, kóstoltam) És az volt már a középkorban, meg talán előbb is. Már megint és ismét: keresztény és indián-inka motívumok együtt!! Szűz Mária is: tisztára hegy formájú öltözéke van, nyakánál a csúcs és szabályos kúp-alakban, háromszögként szélesedik ki a köpeny. Mária lábánál kígyó alakú folyó. Istenem, hiszen Mária nem más, mint a Földanya, a Pachamama, ez egyértelmű! Mekkora kavarc és micsoda harmónikus, bőven eltartós átmenet!

Egy valamit nem értek: hogy a fenébe maradt fenn máig ez az egész inkaság? Meg a kecsua nyelv? Rengetegen beszélik, fiatalok is, mert a nagyszüleikkel általában másként nem tudnának szóba állni. Nem valami elszigetelt, enklávés egzotikum ez, nem ám. Peru egyik hivatalos nyelve, tévé csatorna, újság, oktatás, stb. kecsuául. Egy ötszáz éves nyelv, amely, a mai napig számítva, fél évszázaddal túlélte az inka birodalom bukását, s amit minden logika szerint, bátran kiszoríthatott volna a spanyol. Mitől maradt fent? És miért az inkákat vallja errefelé mindenki az elődjének, hiszen ők csak úgy jöttek, a semmiből és leigázták, meghódították az ezer év óta itt élő őslakosokat, indiánokat! És 100 évig tartott a hatalmuk, az semmi, slussz-passz, mert jöttek a spanyolok. Minden buszon velem utazó, vagy utcán sétáló ember arca magán hordozza a régvolt, leigázott ősnépek vonásait, nagyon is erősen. Akkor miért olyan büszkék erre az inkaságra…., ezt még meg kell fejtenem. Csakhogy un. értelmiségiekkel nemigen találkozom, az átlagember meg nem tudja. Képzeljétek, szinte senki nem tudja, hogy hol van Europa…, és milyen országok vannak benne. Ez igaz, esküszöm. Az átlag párbeszéd így zajlik: Ő kérdez: honnan való vagy? Én: Magyarország. Erre bambul egyet, amit én tényleg mélyen megértek, nem tudja, hát nem, túl picik vagyunk, túl messze. Mire én, segítőleg: Europa. Mire ő: Aha. Mire én: ismersz más országokat Európában? Mert akkor megmondom, hogy a miénk melyikhez van közel. Mire ő: nem ismerek. Mire én hitetlenkedve de még mindig segítőkészen: Olaszország? Hmmm? Rázza a fejét. – Ausztria? Ő: Há?? . Franciaország? – Mosolyog. Biztos vannak kivételek, nemigen találkoztam még velük.

Jézusom, milyen lehet itt az oktatás? Végül is rájöttem, hogy – legalább is szerintem – lehet egyetemes kultúra vagy univerzális alapműveltség nélkül élni, nagyon is jól. Ezt vicc nélkül mondom.

Na, akkor folytatom. Reggel 9 táján irány az ovi. Javaslatomra Mario leszedett a netről egy ismert angol gyerekdalt, mi szerint head and shoulders knees and toes….. stb. Pendrive-ra rakta, azt használom. Lehet rá mozogni, ugrálni, fülbemászó kis dallam, közben meg a testrészeket tanítja angolul. Imádják a kicsik. Hello, Anita, játsszunk headandshoulders-t!!

Koradélutánonként érek vissza Cuzcoba. Valami ebéd, déli menü. Nem rosszak, és 2-3 dollárba kerülnek. Ismerni kell hozzá a helyeket. (mert az rendes éttermek 7-15 dolcsit is elkérnek) Én pár ilyen menüs helyet már felfedeztem magamnak. A San Pedro piacon is rengeteg kifőzde van. Leves, másodikként akár sült hal vagy omlós csirke sültkrumpli, sali, egy pohár üditő. Kellemes. Ma lomo soltado-t kértem. Rém népszerű itt. Brassói-szerű, mert sült krumplesz van benne, és marhahús csíkok, viszont rengeteg friss zöldségféle is. (ma egy igazi ügyvéddel kerültem véletlenül egy asztalhoz, ezt onnan tudom, mert mondta, elég rémes fazon volt, követelődzött, hangosan kritizálta az ételeket, a pincéreket, nem is tudom, mit keresett egy két dolláros étteremben)

Amúgy nincs erős véleményem a perui kajáról. Vannak kibírhatatlan ételek, vannak, amik megtömik a hasikát és oké kaják, mint pl. a levesek, azok finomak (tudnak) lenni. A tűzön (nem faszénen, nem grillen) igazi tűz fölött pörgő csirke nyilván finom, de izgalmas, raffinált ízekkel nemigen találkoztam. Súlyos kivételt a gyümölcsök képviselnek. Azok nyaminyamiiiii!

Hét végén kirándulás valami közeli helyre. Most vasárnap sikerült elvergődnöm Chincero-ba, a legarchaikusabb Andok-béli piacra, úgy háromezernyolcszáz méter magasan. Egy olyan hely ez, ahol még mindig megy a barter, azaz az ősi cserekereskedelem, igaz, a pénzzel fizetés is elterjedt. Olyan hely ez, ahol együtt vannak az elképesztő kézműves termékek, a piaci zenészek, és az egzotikus gyümölcsök-zöldségek. Ahol az őstermelők ugyanúgy néznek ki, (a ruházatuk, a kaja, amit esznek), mint sokszáz évvel ezelőtt. A piac fölött középkori templom, csodaszép valamint inka időkből való teraszok, jó volt ott bóklászni és közben lenézni erre az időnek ellenálló, középkori falura.

Szóval vissza Cuzcora, hétköznap délután, az ovi után, egy-egy múzeum, de inkább lődörgés a városban, a kedvenc piacomon, például, fényképezkedés abban az órában, amit a legjobban szeretek: közvetlen naplemente, sötétedés előtt, amikor a fények fantasztikusak itt Cuzcoban. (persze, csak ha napos az idő) Ez kb. fél öt-öt. Hatkor már csontsötét van.

Közben lezajlott a Corpus Christi, ez Cuzco leglátványosabb, legőrültebb ünnepe, hát nem ott voltam? De ott voltam. Az összes létező szent magasra emelt szobrával, amelyet egyenként 12 erős férfi cipelt valami állványon, mise a katedrális előtti nyílt téren, de közben barbár evészet (jaj, az a tengerimalac-sült, valami borzalmas, mindenki azt zabálta), ivászat, buli, tánc, kosztümök, bibliaárusok és kofák hirdetik a maguk igéjét, este vursli és hajnalig nyitva tartó piac, zene, zene, óriási atmoszféra…

Jóba lettem a hosteltulajjal, vele is szoktam dumcsizni, amikor visszajövök este, meg a takarítónőkkel, reggelizés közben. Ma reggel pl. felvetették, mi lenne, ha a személyzetet tanítanám angolra, és cserében ingyen lakhatnék a hostelben.

Így alakulna tehát a karrierem itt Peruban, nem is rossz, lássuk be, de hát, utazó vagyok, állok tovább, ha annak eljön az ideje, Ecuadorba. Addig még megnézem magamnak a Macchu Picchut, most a hét végén, három napos túrára megyek.

Most meg bújok a takaró alá, mert irtó hideg van. ezt úgy kell érteni, hogy két gyapjú pulcsiban alszom, mégis didergek éjjel.