ÓVÓNÉNI LETTEM!

Imádom Cuzcot! Akárhányszor is bemegyek a történelmi központba, elámulok: sötétedésig kattogtatom a fényképezőgépemet, mint egy eszelős. Elképesztően szép és egzotikus város.

P1080025

P1070884 (1)

P1070831

P1080008

P1070898 P1070899

De menjünk csak sorba. Jött Punoba értem ez a megbízható Peruhop, én hopp, rá, egy hét- hét és fél órás út elé néztünk Cuzcoig. Kezdem marhára megszokni ezeket a rohadt nagy távolságokat. Sőt ezt élveztem is. Mert annyi cidri után szépen kisütött a napocska. És mert igazi, élő városban álltunk meg ismét, egy ebédszünetre, Pucara a neve, nincs ott semmi, csak a turista-mentes élet. Ezt bámulni, nekem van olyan egzotikum, mint, mondjuk, a csodás hegyek. Így nem mentem be az étterembe a többiekkel, hanem megbabonázva álltam meg egy, a poros út mellett, faszénen sütögető asszonyság előtt.

P1070750

Ekkora hatalmas nagy, gusztusos husikkal még nem találkoztam itt, és micsoda illatuk volt! Két tenyérnyi adagok, totál omlós szeletek, mint kiderült, bárány az illető, volt hozzá egészben sült krumpli és saláta is. Kaja itt Peruban még nem esett ilyen jól, mint ez, gyorsan el is fogyasztottam a faszenes szerkezethez tartozó koszos kis csehóban, miközben szívélyesen jó étvágyat kívántunk egymásnak a szintén bent falatozó helybéliekkel.

És akkor most már mondhatom, hogy a világ köldökében lakom, itt, Cuzcoban, az inka birodalom hajdani székhelyén. Pontosan tudták az inka királyok, hol kell a központjukat kialakítani. Ráadásul millió módon, máig itt hagyták a nyomukat. Meg a spanyolok is, ő utánuk, úgy hogy elmondható: koloniális, királyi, vad, misztikus , mégis meghitt itt minden.

P1070763

P1070881

P1070754

P1070761

Ezt mint látogató turista mondom, mert nem éppen Cuzco központjában élek. Hanem egy kül-kül városrészben, San Sebastian-ban, ahol segéd-óvónéni vagyok egy alapítványi óvódában. Ez az önkéntes munkám. Tehát letelepedtem, igyekszem beolvadni abba, amibe most kell, amennyire csak lehet.

P1070970P1080005

P1070879

Az egyik óvónéninél lakom, a családjával együtt ébredek és eszem, aztán együtt megyünk be a munkahelyre, ami – vicces módon – tőlünk 50 méterre fekszik, fölöttünk, fent a dombon. Ezt a városrészt úgy hívják, San Sebastian és itt aztán nyoma sincs az inkáknak, spanyoloknak, meg a fenségnek. Annál több nyoma van a szegénységnek. Mikor megérkeztem és letelepedtem Auréliánál, aki kb. 45 éves, van három gyereke, legalább huszonöt éve diplomás óvónő, szóval érkeztemkor rögtön mondtam neki, hogy két hét hátizsákos csavargás után most azonnal muszáj mosnom, nem maradt egy szál tiszta cuccom se. Azt mondja, errefelé nincs mosógép, mert az luxus. Ha akarok, kézzel kimoshatok hideg vízben, mert a meleg víz is luxus, marha drága az áram és kizárólag a rövid zuhanyozást szolgálja. Legalább is az ő házában, mert máshol még ilyesmi sincs.. De ajánl egy mosónőt, nem messze, egy csöpp szatócsüzletben, vagy amellett lakik, elszaladhatok hozzá. Kézzel mos, hideg vízben, de szépen dolgozik.

Így kezdődött az ismerkedésem San Sebastiánnal. Hogy teknőben, lugban, patakban vagy miben kimosták a cuccaimat, talán mosószappannal. Aztán két nap múlva érte mehettem. Ennek a mosónőnek a lánya éppen a mi ovinkban dolgozik takarítónőként. Két kisgyereke van, a férje megpattant. Száz dollárt hoz össze egy hónapban, ennyi. Aurélia pedig a diplomájával háromszázat. Már említettem egyszer, hogy Peru milyen drága. Legalább is nekünk. Általában véve, drágább, mint Magyarország.

P1070968 P1070969

Ezek az emberek életükben sem utaztak sehová. Aurélia borzasztóan vágyik rá, a jófej rendőr férjével együtt, de se nekik, se gyerekeiknek nincs esélye rá. Ez a ház irtó szerény, bátran mondhatom, hogy hihetetlenül igénytelen, elhanyagolt, eléggé ragad. Nyilván fizetek Auréliáéknak az ágyért és a kajáért, de ennek fejében csak annyi kényelmet adhatnak, mint amennyi nekik is van és amihez, egyébként, prímán hozzászoktak. Szobácskámban nincs ablak és ismét kitört a vad cidri, nyakig felöltözve alszom, jól befújok a pokrócok alá, belehelem magam, hogy egyáltalán el tudjak aludni. Mert hogy fűtés az aztán egyáltalában nincs, az tényleg luxus, pedig 3-4ooo méteren vagyunk, rohadék hideg tud lenni. Kaja, amit együtt fogyasztunk, alapvetően rizs vagy tészta, néha zöldségekkel keverik, olykor egy fél csirkecomb is kerül rá. (időnként meglógok és eszem valami jót Cuzcoban) Reggelire meg tea és kenyérféle, üresen. Szekrényem sincs, van ugyan egy rosszabb koleszba illő, felmatricázott bádogszekrény a szobácskámban, de az tele van az ő cuccaikkal. Még csak meg sem emlitették, hogy hová pakolhatok. Így fel kellett találnom magam: egy láda tetején terítem szét zsákban agyongyűrt pár holmimat. A leghidegebb a fürdőszoba. Az újabb adagnyi, szükséges mosásomat hideg vízben, teknőben, az udvaron kellett megoldanom.

Egy csöppet sem panaszkodom, csak a tényeket szögezem le. Mert érdekes tapasztalat ez. Elmondom, hogy megy el egy nap: reggel már ordít a tévé (mert az van) a három gyerkőc (10-14-18 évesek) nem akar felkelni, Aurélia be-be kiált a szobába, ébredjetek már fel a francba is, (Leo, apúrate!) akkor jön az előbb emlegetett reggeli, de Aurélia fél kézzel már főzi az ebédet is, vagy nagyritkán mosogat. Nagyon nagyritkán. Halomban áll a ragacsos mindenféle a konyhában és az étkezőasztalon. Mostanában már én is mosogatok, mert nem bírom nézni.

P1070805

A család az udvaron tart tengeri malacokat, hadd hízzanak, abból lesz a családnak csemege húskaja. Két hét múlva fogja kinyírni a malackákat, akkor lesznek elég nagyok, én már ezt nemigen fogom bevárni, viszont roppant kíváncsi voltam az ízére, errefelé mindenki imádja ezt a tengerimalac-csemegét, úgyhogy az ősi, színtiszta inka városkában, ahová a hét végén kirándultam, Ollantaytamba a neve, (jó kis kecsua név) meg is kóstoltam. Nem a kedvencem, de izgi volt, a gazdag körítéssel meg a töltött tengerimalac nyakkal megspékelve.

Visszatérve a mindennapokra, a reggelre: gyors uzsonna készítés a gyerekeknek, majd fél kilenckor Aurélia felcsap magára egy kis rúzst, aztán mind a ketten átballagunk, illetve fölballagunk a dombra. Az oviban is csont-hideg van, a kicsik legalább reggel 10-ig kabátban őrjöngenek, fölötte vagy alatta vicces ovis egyenruha.

P1070794

Aurelia a négy éves csopival van, Juanita, a kolleganője, az ötévesekkel. Én a kettő között pendlizek. Hegyezem a cerkákat, törlöm a kicsik orrát és a könnyét, fűzöm az örökké kibomló cipőpertlijüket, munkafüzeteket készítek elő, lapokat osztok, mikor mondják, hogy „Anita, me ayudas?”, azaz segítsek nekik ragasztásban- színezésben, miegyéb, akkor manuálisan is megpróbálok hasznos lenni, bár a manualitás a lehető leggyengébb oldalam. Amikor lemegyünk az udvarra játszani, akkor felügyelek Aureliáékkal és újabban „angol órákat” tartok, hogy valami szak-hasznom is legyen.

P1070989

P1070840

P1070852

P1070797

P1070862

P1070848

A gyerekek már „good morning, Anita” ordítással üdvözölnek és good bye-jal búcsúzunk. Mikor belépek, odarohannak és csüggnek rajtam. Csüggnek mindenkin, és bújnak-bújnak. Ennyi szeretetre éhes kicsi! A többségnek lesújtó az otthoni helyzete. Egy szobában a verős apával, az alkoholista báttyal és annak szeretőjével, a megnyomorított mamával, vagy van olyan kis srác is, akit a nyomorék nagyanyja nevel, mert a szülők leléptek. Sok-sok testvér, a piciknek nehezen jut elég ölelés. Különben észrevettem, hogy amikor értük jön az egyik szülő, vagy nővér, még véletlenül se ölelik vagy puszilják meg a kicsiket. Megfogják a kezüket és nyomás, le a dombról.

P1070876

Úgyhogy egyik nap kitaláltam: kopogok kintről, ők elordítják magukat: hogyaszongya, Come in! Mire én be, majd mondom: Hello, good morning! Visszaköszönnek, mire én: give me a hug! Azaz kérek egy ölelést. Egyenként odarohannak hozzám és igencsak megölelgetnek. Majd ugyanezt egymással csinálják és közben nyomják, hogy hello, how are you? A legnagyobb örömöm az amikor privát időmben (ez koradélutántól van, az ovi után) ballagok le a dombról, a buszhoz, Cuzco felé, a környékbeli picik az úton is rohantak felém, miszerint, Hello, Anita, give me a hug!

Cukik. És vannak közöttük nagy fazonok, oltári egyéniségek is.P1070795

P1070875

Különben nagyon szép munka folyik az óvodában, amelynek a működését napról napra, követhetetlen módon varázsolja össze az alapító, Mario Díaz. Hat-hét-nyolc éve, mikor elkezdte, a környéken azt se tudták, mi az az ovi. Nem is akarták odaküldeni a gyerekeiket, minek az? Egy kisgyereknek otthon a helye. Szép és nehéz munka, klassz ez a két óvónő is. Itt a gyerkőcök csak 1-ig vannak, kaját nem kapnak, uzsonnával jönnek. Aki semmit se hozott, vagy csak egy darab főtt krumplit azt biztosan megkínálják a többiek. Auréliáék is bíztatják őket: Invíta a tu amigo! Kínáld meg a barátod! De maguktól is teszik. Ha összeverekednek, hajjaj ez többször egy nap megtörténik, meg kell ölelniük egymást és bocsánatot kérni. És látom a kis indián vagy inka pofijukon, hogy őszintén gondolják. Iskola-előkészítő munka folyik, profi módon, kevés eszközzel. Egyenruhát kapnak a gyerekek (ez nálunk nem divat, ugye?) játékokat, mint pl. puzzlit, amiről otthonukban még csak nem is álmodhatnak, füzeteket, ceruzákat, rajzlapokat, tervezett feladatokat, most még egy balról idepottyant angol tanárt is, személyemben, és mindezért a szegények 20 solest a kicsit jobb módúak 50 solest fizetnek havonta. Egy tálnyi éttermi kaja 20-30 soles között van, (én azért találtam helyeket, ahol 8 solesért komplett menüt kapok), csak tájékoztatásul mondom.P1070753 Az ötven soles is bakfitty egy hónapra. De Mario nagy álmodó. Az a terve, hogy kibérli a szomszédos földet és ott egy iskolát is épít a szegényeknek.

Kitaláltam valamit: A Peruhopposok elég újak a piacon és fiatal hátizsákos turista klienseik vannak (a magamfajta mami igazi kivétel). Mario tegyen ki egy üres ládát a Peruhop cuzcoi irodájában, ragassza rá a logoját, és minden ide érkező, utazó hátizsákos, akinek már túl terhes a cucca, vagy nincs szüksége rá, bedobálgathatja a neki feleslegest egy nagy dobozba. Az összegyűlt ruhákat, miegyebeket pedig szétoszthatják a szegények közt. Peruhopnak is jó az image-éhez. Társadalmi felelősség, amit akár a honlapjukon is meghirdethetnek. Tiszta nyerő-nyerő helyzet. Egyik nap ledumáltam ezt a céggel, marhára örültek, majd Marioval együtt, egy hét múlva újra elballagtunk az irodába és megbeszéltük a részleteket. Működni fog. Borzasztóan örültem, hogy hasznos lehettem egy ötlettel.

Hideg van, késő van, megyek belehelni magam a takaró alá. Holnap is lesz nap. És egyszer talán a Machupicchura is elvergődöm.

Advertisements

ÓVÓNÉNI LETTEM!” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Az USA lakosságának jelentős része kalandozásod helyszíneiről érkezik. Jelenlegi környékünk lakossága tiszta Dél-Amerika, úgyhogy nagyon ismerős amit a kis településen tapasztalsz. Kiváncsian várom a folytatást. Nagy ajándék lesz a Machupicchu. Nem voltam, de szeretnék eljutni. Ölel: anna

  2. Szia Anna! Gratulálok a sok kalandhoz, nekem is volt részem hasonlókban Venezuelában, bár ott ilyen mélyszegénységgel azért nem találkozni… puszi majd otthon!

  3. Hát ,nagy kaland az biztos,bátorság kell hozzá,elismerésem!!!!Sok szerencsét továbbra is ,és szép élményeket!!!!!!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s