És a hajó megy…

ÉS A HAJÓ MEGY…

Új kalandra indulok, ennek a naplóját olvashatjátok mostantól. Búvárkodni megyek a Vörös tengerre, Egyiptomba. Szafariról beszélünk, tehát a hajó folyton megy, soha nem kötünk ki, csak éjszakára és a merülések idejére, akkor is mindig bent, a tenger közepén, a zátonyoknál. Végig ezen a 90 méter hosszú, kifejezetten búvárkodásra épített bárkán élünk és alszunk .

Szeretem ezt a fajta túrát, nem is vagyok benne egészen újonc. Az elmúlt 2- 3 évben talán ötször vagy hatszor vettem részt búvárszafarikon. Egészen más minőséget nyújt, mintha naponta a szárazföldről indulnánk el a különböző merülőhelyekre.

Jó itt nekem

A búvárkodás, egyébként, nagyon régi szerelmem. Még a hetvenes évek közepe-felé csapódtam oda az akkor létező , talán, három búvárklub egyikéhez, olyan időkben, amikor ez a sport még nem volt túl elterjedt. A felszerelések primitívek voltak, ma egyenesen életveszélyesnek mondanánk őket, nem létezett szinte semmi, ami ma alapfeltételnek számít: búvárkomputer, jacket, sőt: még a reduktorokat, amelyek a levegőt a szájadon keresztül a tüdődbe juttatják, is házilag berchelték a fiúk.(Ezek a fiúk, egyébként, egytől egyig nagypapák ma már). Elég hajmeresztő ebbe – így utólag is – belegondolni. Kifogtam a nehezét, illetve a fene tudta ezt akkor, nem volt alternatíva.

Csináltam, talán, három évig , aztán csak az történt, ami gyakran történni szokott. Család lett, gyerek lett, indult a szakmám, akkor kezdtem el rádiózni, lakásvétel, stb., a búvárkodás meg fokozatosan elmaradt az életemből. Áttolódtak az élet hangsúlyai. Azt a feelinget , viszont, ami a víz alatt eltölti az embert, sose tudtam elfelejteni. Rengeteg évtized múlt el így.

egyik kedvencem: a bohóchal

Aztán, úgy, két és fél éve felhívtam Sanyit. Vele sok évvel korábban ismerkedtem meg, amikor mégis, egyetlen-egyszer,kivételesen, egy barátom jóvoltából, beugrottam „vendégbúvárkodni”, rém illegálisan, hiszen már nem volt hozzá érvényes igazolványom, semmilyen felszerelésem, azt sem tudtam, hogyan kell ezeket az új kütyüket használni, az a kicsi tapasztalatom, amim volt, régen elillant, a hajdani vizsga is elévült bőven. Én meg akkor már erős ötvenes voltam,  tulajdonképpen mi a fenének akarok én hal lenni ebben a nagymama korban? Akkor is egy szafarin voltunk, mély-déli túrán, a Vörös tengeren. Nosztalgiának indult, hatalmas élmény lett belőle.

Na, akkor utána úgy gondoltam, ez egy egyszeri ajándék volt a sorstól, vagy saját magamtól, vagy Sasától, hogy bevett a buliba és vállalta a rizikót, ajándék, mert, ugye, ezt már nem lehet überolni, maradjunk ennyiben. Az ember elég sok hülyeséget be tud beszélni magának. És újra eltelt tizenegy év, mindennemű merülés nélkül.

Szóval, mondom, 2-3 éve felhívtam Sasát. Hogy miért? Hát, támadt egy fejlövésem. Nem az első és feltehetőleg nem az utolsó. Hogyaszongya: menni kéne. Kipróbálni kéne újra, bírom-e, imádom-e még, úgy, mint régen.. .

Tanfolyam, vizsga, kütyükölcsönzés és gyerünk! A terepen aztán kiderült, hogy mindent elfelejtettem, amit a gyakorlatban tudni kell egy búvárnak. Egy valami azonban nem múlt el. Az a meghitt, biztonságos érzés, a barátság a tengerrel. Nem féltem, nem félek. Azt hiszem, ez az a pszhichés állapot, ahol az egész kezdődik. Nélküle még belefogni sem érdemes. Valószínűleg megszerezni is lehet ezt a komfortérzést, de szerintem jobb, ha – mintegy születési rendellenességként – az ember eleve hajlik erre az otthonosságra, a barátságra a tenger alatti világgal.

Szép nyugodt beállós póz

Azt mindig is tudtam: nagy kiváltság, ha az emberből hal lehet, de ezt a „halságot” csak kölcsönbe kapjuk, egy időre. Amíg a sűrített levegőnk tart. Vendégek vagyunk csupán a rikító színű halak, a cápák, a korállok és a delfinek világában, klassz műkopoltyúinkra támaszkodó, ideiglenesen befogadott betolakodók. Szóval, illik finoman, úri módra viselkedni odalent. Nekem ez az utóbbi nem ment túl könnyen. Vége a gyors vagy hirtelen mozdulatoknak, noku hadonászás, az izgatottság, a pánik is indokolatlan, sőt veszélyes. Hogy úgy mondjam: a víz alatt nem lehet „hadarni”, vagy – stílusosan szólva – felkapni a vizet. Azt pedig én, született szárazföldi patkányként, szoktam.

Tehát, ha összeállt a kép, akkor 30-70 percre – mélységtől függően – ez a világ, cserébe, befogad téged. Tengeri lény lehetsz, moszat, hal, teknősbéka, vagy víz alatti asztronauta, lebegsz, nincs súlyod, nincs tömeged többé és nem vonz semmi maga felé. Ez abszolút szabadság. Ezt imádom benne. Egy mese részesévé lenni. Mert az. Mesevilág.

Szóval, most ismét egy hét szafarizás elé nézek. Rendszeresen be fogok számolni róla. Gyertek velem, ha van kedvetek hozzá.