IGAZ CSODATÖRTÉNET

IGAZ CSODATÖRTÉNET

Kontinensek, sorsok és a párhuzamosok kereszteződéséről

2002 decembere. Ülünk, jópáran, egy asztal körül és dumálunk. Mindennapos jelenet. Errefelé meg pláne. Vörös port kavar körülöttünk a sivatagi szél. Coober Pedyben vagyunk, Ausztrália közepén, bent, a Simpson sivatag mélyében. A társalgás többnyire magyarul folyik.

Coober Pedy, az itteni aboriginal nyelven azt jelenti: fehér ember a lyukban. Ezt a két szót kiáltották rémülten a bennszülöttek, amikor az ezerkilencszáztízes években először láttak csákányos,vésős , szakállas férfiakat alászállni a kézzel kivájt aknákba.

Azóta Coober Pedy, ez a sivatagi falu, Ausztrália opálbányász-központja lett. Jöttek a világ minden tájáról a kincskeresők, a kalandorok, a nyugtalanok,az őrült és megszállott pionírok, furcsa, magányos férfiak. Az opál mágnesként vonzotta őket. Itt új nevet, új sorsot találtak maguknak. A hetvenes-nyolcvanas évekre már kétezerötszázan voltak, a merészebbek családostul telepedtek le a vidéken. Negyvenöt náció, ugyanennyi féle nyelv és nemzeti kultúra, amelyből csak egy volt közös: a kincskutatás nyelve.

Coober Pedyt az opálon kívül, a történet-mesélés tartja életben. A sztorizás. Élő legendárium az egész település, beszélnek átutazókról, akik sose utaztak tovább, szörnyű gyilkosságokról,csábító nőkről, hatalmas „betalálásokról”, mondják, tovább adják, tovább cifrázzák a maguk, a mások, az élők és a holtak sztorijait, és elő-előbugyognak a hátrahagyott Európából, Kanadából , Amerikából hozott személyes történeteik is. Így az egész világ ott van ezen az isten háta mögötti, kopár helyen. Talán az utolsó pontja a földnek, amelynek a múltját, a kollektiv emlékezést, az él ő szó, a legenda-mesélés tartja életben. Mert hogy idő, az van. Az opál mindenkit megvár.

Szóval, ülünk vagy hat bányász, meg jómagam Szőrősgeorge chicken shopjában és anekdótázunk. Viktor, a horvát bányász, aki pár napja jött haza Melbourne-ből, éppen Andréról és Tyról mesél. Úgy tűnik, ezt a történetet még senki sem hallotta korábban, mert tátott szájjal figyelnek.

Így meséli: – André saigoni fiatalember volt, vallásos, katolikus,igen jómódú, francia kultúrával átitatott családból. Sok-sok testvérrel. Orvosnak tanult, de egy szép napon megbolondult és a reggelinél kijelentette: az éjszaka Isten jelet adott nekem – mondja -, meg kell találnom egy gyereket és felnevelnem őt.

A családja kétségbe volt esve, de Andrét nem lehetett visszatartani. A Mekong Deltában bolyongva, árvaházról árvaházra járt, sok-sok emberi nyomorúságot látott, de Isten egyszer sem adott neki jelet. Már-már azt gondolta, hogy feladja a reményt és a küldetést, amikor egy katolikus misszióba tévedt. Itt minden eddiginél szörnyűbb körülményeket talált. Élelem nem volt, a gyerekek csak egy-egy kanálnyi cukros vizet kaptak naponta. Minden este összegyűjtötték a pár kilóra zsugorodott kis halottakat és bedobálták őket egy meszesgödörbe.

Az   egyik sarokban egy kis rongycsomó kuporgott a sötétben.. . Kontúrok nélküli, torz kis teste egy gerendához kötözve, csak a két szeme világított. Végtagjai erőtlenül, satnyán lógtak össze-vissza.

—Gyerekbénulás –, magyarázta a pap, aki körbevezette Andrét -, egy kosárban találtunk rá, a Mekongban lebegett, onnan halásztuk ki. Nyilván az anyja tette bele, hátha Isten segedelmével elkerül jó emberekhez. – Vagy ki tudja –, sóhajtott fel a pap. – Oda kell rögzítenünk valahová, mert nem bírja tartani magát és felzabálják a férgek. – De őt ne válaszd –, figyelmezette Andrét — , mert neki már nincs egy-két napnál több hátra, vagy talán csak órái.

André kibontotta és felemelte azt a tíz kilós rongycsomót. Megtudta, hogy a kisfiú tizenegy éves.. – Döntöttem. Őt viszem —, mondta teljes bizonyossággal..

És így indult el a leghíresebb vietnami i árvaház. Mert André Saigon környékén vásárolt egy nagy területet, épületeket emeltetett, önellátó gazdaságot épített ki köré, és számtalan árva gyereket fogadott be. Közben tovább folyt az amerikai-vietnami háború. Ty nőtt, a gyermekbénulástól eltekintve, egészséges, nagyszájú , jó humorú kölök lett, egyfajta kisfőnökként viselkedett az árvaházban. Villámgyorsan cikázott a folyosókon, kész tolószék-bajnok vált belőle.

A háború végeztével aztán, hetvenötben, André családjának egy része, velük Ty és náhány más árvaházi gyerek is, az utolsó lehetséges repülőgépek egyikével menekült ki Saigonból, a győztes észak-vietnamiak elől, történetesen Ausztráliába.

–          Most találkoztam vele Melbourne-ben –, fejezi be Viktor a történetet. – Csoda egy pók. Különben műszerész lett belőle, azelőtt meg valami berendező-féle volt a filmeseknél.   Ül a tolószékében és a nagy dumájával hódítja a nőket. Azok meg elájulnak tőle.

A bányászok csettintettek, röhögtek. Ittunk még egy sört.

Azért azt tudni kell, hogy Coober Pedyben semmit sem szabad készpénznek venni. A sztorik és legendák annyi szájon átmennek, hogy közben egyfolytában változnak, hangsúlyok eltolódnak, szereplők kiesnek, hozzájönnek, új poénok jelennek meg, számok, ha vannak benne, megtízszereződnek, helyszínek megváltoznak. A végén rájuk se lehet ismerni. De errefelé ez teljesen normális. A fontos: a mesélés és a mesehallgatás.

Nekem is nagyon tetszett ez a távoli történet. Aztán hazajöttem és a két évvel később megjelent novelláskötetembe, egyfajta fikcióként,   beleszőttem a vietnami család és a fiú meséjét is. Ezt-azt magam is hozzáfantáziáltam, miért is ne?

Eltelt azóta tizenkét év. Készülök utazni Vietnamba, Saigonba is. Eszembe jut ez a régi sztori.— Lehet, hogy véletlenül tényleg létezett ilyen árvaház? Vagy esetleg soha? Böngészés az interneten. Jé, itt az árvaház neve. Hú, még André is szerepel benne, mint alapító. Tovább keresek, izgatottan. Túl sok adatot azért nem találok…., illetve rábukkanok egy email címre. Arról sejtelmem sincs, melyik országra vonatkozik, az sem látszik, ki lehet a cím mögött.. Mindenesetre megírom, hogy én nagyon régen hallottam ezt történetet, fel is dolgoztam, és miután most Saigonba készülök, megnézném azt a hajdani árvaházat. Kis idő mulva válasz érkezik, egy Brigitte Venczeltől. Venczel? De hogy jön ide ez a magyar vagy cseh név? A mailt angolul írták:

„Kedves Anna! Örömmel tölt el, hogy valaki, ennyire távol tőlünk, jól ismeri a családunk történetét. Tudatom, hogy Ty velünk menekült ki Saigonból Ausztráliába, ugyanazon a gépen. Igen, igaz, annakidején egy pálmalevélből font kosárban találtak rá, amelyet , a gyerekkel együtt, a Mekong folyóra bízott az anyja. Ty most Melbourne-ben él, mi pedig Brisbane-ben,a távolság ellenére szoros köztünk a kapcsolat ma is. André a nagybátyám volt, ő sajnos a kilencvenes években meghalt Saigonban, amit most Ho Chi Minh városnak hívnak. . Az én édesanyám sokáig gyászolta imádott bátyját, aki máig az egész család példaképe, valamennyien szent embernek tartjuk. Biztosan csodálkozik a magyar nevemen. Édesanyámat, ugyanis, egy Venczel Béla nevű férfi vette feleségül, ő az én édesapám. Mikor Bécsben tanultam, gyakran ugrottam át Vecsésre, apám szülőhelyére, hogy a rokonoknál egyek egy finom kis savanyúkáposztát.

Kérdezi, megvan-e még az árvaház. Az épület igen, de már csak néhány öreg, senkihez sem tartozó hajdani árva él benne, André egyik huga, a nagynéném és a férje gondozzák őket. 1975 után a gyerekeket többnyire örökbefogadták vagy, akit tudtak, kimenekítettek, tehát azóta az árvaház , mint gyermekintézmény nem működik. De , ha arra jár, azért meglátogathatná őket….biztosan örülnének magának… A helyszínt is érdemes látnia, ha egyszer már úgyis írt róla … „

Ismeretlenül is üdvözli Brigitte Venczel

Tizenkét évvel ezelőtt, Budapesttől tizenhatezer kilométerre , az ausztrál sivatagban, elémjött egy vietnami történet. Egy Viktor nevű horvát opálbányász a színtiszta igazat mondta. Én ezt Budapesten, fikcióként megírtam. Majd most Ausztráliából, Brisbane-ből egy fél-magyar, fél-vietnami nő erősítette meg az innen kilencezer kilométerre élő saigoni család történetét, és bizonyította be, hogy a párhuzamos vonalak a végtelenben keresztezhetik egymást . Csak néhány évtized, néhány földrész és a véletlenek tízezernyi szériája kell hozzá. A kecske is jóllakik és a vecsési káposzta is megmarad.

Reklámok

IGAZ CSODATÖRTÉNET” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Szia Anna,

    a lányom küldte a linket, “egy barátom mamája bezzeg…” megjegyzéssel. Eltartott egy ideig, míg rájöttem, hogy ki vagy, mert eszembe se jutott, hogy ismerhetjük egymást. És most Sanghajban olvasom, hogy te Budapestről, Brisbane-en keresztül, Saigonon át… Mindenesetre remélem, találkozunk még a Magyar utcában.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s