ARGENTINA: BECSAPTAM AZ IDŐT. ÉS MOST MÁR AZTÁN TÉNYLEG TANGÓ!

Csak azért is, hetedszer! Most november-decemberben, életemben hetedszer jártam Buenos Airesben. Igaz, tizenegy év alatt történt ez meg, de ezen belül az elmúlt két év alatt harmadszor, szóval mostanában besűrűsödtek ezek az argentiniai látogatások.
Becsaptam az időt? Hát, hogyne. Redves novemberből hirtelen átkerülni a ragyogó juniusba, közel mínuszokból a harminc fokos hőségbe – megszokhatatlan élmény. Tényleg az az ember érzése, hogy átveri a szokásos ciklust. Hogy olyasmit kap, ami igazándiból nem is jár. Micsoda kiváltság!

Már régen nem a látnivalókat keresem ott ( azok mind már többször is kipipálva, nyilván), hanem a város élhetőségét a mindennapokban. Legalább is a számomra. Meg persze, ezt a bevehetetlen várat, ezt a soha-meg-nem-tanulható dolgot,ezt a fránya öröm- és egyben frusztráció-forrást, amit úgy hívnak: argentin tangó. Minden áldott nap gyakoroltam valamilyen formában, most is, korábban is, hiszen ez a tartózkodásom igazi kerete.
Most, egyébként, kísérlet zajlott: míg az utóbbi három látogatásból az első kettő 2-2 hétig tartott, jó töményen, ezt a mostanit hosszabbra terveztem, öt hétre, hogy aszongya, nézzük már meg, milyen ott tényleg élni, úgy, hogy egy ideje már nem ad feladatot a közlekedés, a különböző negyedekbe való eltalálás, a nekem való boltok és kaják, a szokások és az átlag argentin életritmus ismerete, stb., ezeket eléggé fújom ennyi idő után. Csak élni.

Na, szóval. Ahhoz hogy élj, kell egy megfelelő lakhely, először is. A korábbi állandó szállásom valamiért megszűnt működni, újat kellett találni. A neten kotorásztam, már julius táján, hogy ne maradjak le semmiről, kerestem egy szállást, ami príma helyen van, jó közlekedésnél, San Telmo negyeden belül ( máshol el se tudnám képzelni) ahol van saját fürdőszobám, és főleg jó nagy konyha, ahol lehet pancsolni, mert én bizony nemigen csípem az argentin éttermi kosztot, meg hát drága is az minden nap,…Meg ahol folyamatosan élnek más emberek is, nem csak átmenő turisták fordulnak elő.
Telitalálat lett! Ez bizony mázli! Találtam egy igazi panziót,patyolat-tiszta,egyfolytában sikamikálják, mindenféle , főleg spanyol anyanyelvű lakóval: chilei komputeres srác, aki innen dolgozik haza, egy venezuelai gazdasági menekült család, pici babával,meg egy nagylánnyal, ( na hiszen, ahol éppen az örökös gazdasági csőddel, mértéktelen,nekünk alig elképzelhető inflációval küszködő Argentina a mentsvár…, képzelhetitek, mi van Venezuelában, de nem, mi azt elképzelni se tudjuk, mert általános éhínség van!), Bolíviából érkezett orvostanhallgató, argentin filozófia-irodalom szakos tanárnő, aki a közös ebédlőben tartja a korrepetálós óráit. Ő egyébként a magány ellen költözött ide, mert itt egyfajta közösségre talált,közben kiadja a saját kéglijét, abból fizeti ezt, és még marad is neki. Columbiai kiscsaj, aki minden nap kilenckor indul munkába, nettül felöltözve… És így tovább.

A konyha hatalmas, lehet több embernek is főzicskélni benne egyszerre, így is történik, és akkor már, persze, körbekínálgatjuk egymást, csak egy kis kóstoló ebből-abból, tölthetek neked egy pohár vörösbort…? Így valahogy. Én is nagy sikert arattam autentikus lecsómmal (jófajta kalbászt, fűszerpaprikát itthonról csempésztem át),csirke- és krumplipaprikásommal, kézzel szaggatott nokedlimmel. Na, de a legjobban mégis csak azt szerettem, amikor vettem magamnak a hentesnél vastag marhaszeleteket ( ezen belül is én a bife de choriso nevűre szavazok, magas húsminőség), és öt-öt percig sütögetve a két oldalát, megsózva, körettel, salátával, helyi Malbec vörösborral leöblítve…, valami isteni. Nem mondom, néha azért beültem egy-egy étterembe, hogy megnézzem, mit tud a konkurrencia.Nem jobb, mint az enyém, esküszöm.

Szóval, ha egyedül utazol, nem árt, hogy esténként, meg reggel körbepuszilgatnak, megölelgetnek ( a dél-amerikaiak, kiváltképp az argentinok nagyon puszilkodósak, ölelgetősek, érintgetősek). – Hogy aludtál Anna? -Na, milyen volt a mai tangód, Anna, sokan felkértek? -És milyen pasasokkal találkoztál? Milyen az új tangótanárod? – Igyunk meg egy pohárka bort lefekvés előtt, rendben? ( Én is bedobom a dugi-unikumomat, nincs nagy sikere, ezek itt édesszájúak, nem keserű-szájúak. Annyi baj legyen, több marad nekem, meg Rietnek az itteni ősbarátnőmnek, aki, eredendően flamand lévén, értékeli a fűszeres, kesernyés ízt.)
És megy a duma-duma. Én is szeretnék megtudni a lakótársaimról dolgokat, kérdezgetek… És persze a reggelik is közösek, az benne van a panzió árában.

A személyzet, a takarítónőtől a recepciósig mind haver, élen az angyal Franciscával, a fő-recepcióssal, aki minden problémádat mosolyogva és lazán megoldja, és közben reggel croissant-ot süt,hogy már fél nyolckor az asztalon legyen, illatosan, melegen, ő is követ-padlót suvickol folyamatosan, végtelen mennyiségben főzi le a kávékat, ha kell, telefonál az érdekedben, ajtót nyit minden kintről csöngetőnek, ő az a kivételes eset, aki klasszul beszél angolul,(ez nem gyakori a fiatalság körében se, “hála” a vacak közoktatásnak) és nagyokat röhögtök együtt.
Fontos, hol, kik között élsz, ha már egyszer azt választottad, hogy nem turistáskodsz, nagyon fontos. Kiszaladsz a zöldségesedhez, elfutsz az optikushoz, mert meglazult a szemüveged csavarkája…, megiszol kint egy kávét valamelyik régebbi barátoddal, általában melegen süt a junius-juliushoz passzoló napocska,csupa nem-produkív ez-az, csupa-csupa hétköznapi lityi-lötyi, az ajándékba kapott nyárban, ebben az áldott San Telmoban, amelyik titokzatos patioival, koloniális épületeivel, örökösen hiányos kövezetű járdáival, óriás piacával, régiség-boltjaival olyan mint egy különleges hangulatú kisváros, a nagyváros közepén.

Egy hamisítatlan santelmoi patióban, tangóóra után, Riet barátnőmmel és Pabloval, közös tanárunkkal

És eljön a délután. Na, az szent.
Mész tangó-órára, vagy/és milongára. Naponta legalább húsz tangós összejövetel közül lehet választani, minden áldott nap megjelenik a friss lista,offline,a telefonodon, de mivel ezek az események hetente ismétlődnek, már lassan kívülről is fújod, mi a pálya. Én általában a 40-50+ életkorú milongákra járok, mert ahol csupa fiatal fordul elő, ott nincs esélyem táncra, ők egymás közt ropják. Nem mintha itt annyira számítana a kor, száz évesen is örök nő vagy, ha kicsicsázva,szexin kivágott ruciban, tangóra-készen, tipitopi magassarkúban megjelensz egy milongán, (és tényleg nagyon sok dédnagyi-korú matrónát láttam ebben a táncban, némelyiknek díszként,színes madártoll van a hajába tűzve, meg kell veszni!) csak hát nem akármelyik milonga az igazi, mondom, legtutibb a középkorúak (és feljebb) látogatta hely.
Bonyolult dolog ez a milonga-műfaj, részletes etikett-kódex-szel – legalább is, a hagyományos milongákon(mert van másmilyen is) például, nem illik kiszúrni egy pasast. Illetve lehet, csak minden feltűnés nélkül szabad csinálni. Pásztázik a szemed, de nem mohón ám,hanem lazán, használod a periférikus látásodat és ha összeakad a pillantásotok és ő bólint a messzeségből, te meg ezt, mondjuk, észre is veszed (nem árt a jó szem, nekem nincs) és ha a pasi különben rendben van neked, akkor vagy visszabólintasz, vagy pedig nagyon picikét elmosolyodsz,afféle elegáns rezervációval, semmiképpen nem kitörő örömmel.. De nem pattansz fel a helyedről, a fenekeden maradsz, szép fegyelmezetten, akkor is, ha már szól a zene és a parketten táncolnak, megvárod, amit ő odavergődik hozzád és csak akkor indulsz el felé, amikor egészen közel van. Na. Hasonlóképpen: neki nem illik odajönni az asztalodhoz és úgy felkérni, mert ezt bunkóságnak tartják. Ha megteszi, és neked nem kell vele a tánc, rázod a fejed, de ez ciki neki,megszégyenítő, mert többen is láthatják a visszautasítást.
Volt egy erőszakos öregúr, menni se tudott, csak csiszegett-csoszogott szegény, és pont ugyanezt csinálta tangó közben. Semmi másra nem tudtam gondolni a parketten, csak arra, hogy legyen már vége!
Legközelebb, és ezután még vagy háromszor-négyszer odajön hozzám, hogy na, táncikáljunk. Megpróbálom finoman lerázni. Erre ő: miért nem jössz el velem soha? Miért nem nézel vissza rám soha? Hú, a mindenit! Ezt neki szavak nélkül is pontosan tudnia kéne, nem megkérdezni! Egy ilyen argentin! Mondom neki: mert szenvedés veled a tánc. Bailar contigo es un sufrimiento. Ilyen kemény-kegyetlen voltam, pedig nem akartam bántani, csak ugye, az önismeret és a helyi etikett-tudás teljes hiánya…és ha már ilyen messzire jöttem, akkor szenvedés kizárva, isten bocsássa meg nekem. De most inkább a pozitív dolgokról.

10-12 perc egy tanda, azaz négy szám egymás után, amit nagy eséllyel valakivel, egy totál idegennel végigcsinálsz. Közben jönnek-mennek az energiák. Már ahogy átölel az elején, de az első nagyon kevés lépés után is érzed, ez a te embered-e vagy sose lesz az. Ez fordítva is igaz, naná. Hogy értitek-e egymást. Érzitek-e egymást. Az alábbi képet nagyon szeretem. Riet barátnőmet ábrázolja, igaz, vagy tíz évvel ezelőtt kaptam le, amint, mindjárt az első tánc közben, tényleg a párjára talál ebben az idegen férfiban.Sok más ember arcán is láttam ezt a révületet,biztosan az enyémen is megjelenik olykor. Boldogok. Látszik-ugye?

Agy kikapcsol,(jaj, ez nekem a legnehezebb) szem hunyva, test beszél a testtel, a muzsika ihletésére. De ahány test, annyi beszédmód, annyi egyedi jelzésrendszer ugyebár. Hogy lehet ezt abban a tized-másodpercben fogni? Csodásan, vagy úgy-ahogy, vagy éppen sehogy. Jó esetben 12 percig, egy tanda erejéig, te vagy az ő fenséges királynője, ő meg a te méltó párod. De ehhez magamban kéne biztosnak lennem, először is, nem azon igyekezni, hogy megfeleljek neki, mint vezetőnek. Nem szabad félni, hogy elrontom, mert a parázás, az nagyon érződik. Neki se szabad félnie semmitől, legkevésbé tőlem. A saját test-tengelyemben kell bíznom.A partnernek pedig magáéban, már ha van neki ilyen.( nem utazunk kényelmesen egymás tengelyén, azaz nem lógunk egymáson). És utána ezt a biztonságot megosztani egymással, hiszen ketten vagyunk a zenéhez és a tánchoz. Fejben fújom a feladatot, de a gyakorlatban nem mindig sikerül nekem, hiába telt el annyi év…
Még az se igaz, hogy a férfi diktál, övé a koreográfia és rögtönzés felelőssége, a nő csupán engedelmeskedik. Bár én sokáig ezt hittem. Frászt. Viselkedéseddel, ami számára pont olyan átlátszó, mint az ő viselkedése a te számodra, szóval egész lényeddel, az ő koreográfia-javaslataira adott hirtelen reakcióiddal, azok minőségével, abszolút visszahatsz rá. Lehet, hogy iszonyúan inspirálod és imádja az egészet. Ilyenkor két egymásnak való ember találkozott a parketten. Klikk. Boldogak vagytok együtt, 12 percig. De az is lehet, hogy megijed tőled, meg az is, hogy a benne tomboló, sérült macsót bántja a lényed. Meg az is lehet, hogy egyszerűen nem tud táncolni és eleve frusztrált ezért. Ha különben nem vagy nyuszi-nő, nem szabad nyuszi nőként követned őt. Ha nyuszi a természeted, akkor nyugodtan maradj meg annak. Lesz, akinek pont ezt kell, és ettől lesz boldog. A tangóban nem lehet hazudni, vagy őszintétlennek lenni, kizárt.

Nagy kár, hogy a milongákon tilos fotózni, így csak néhány utcai profi tangó-páros képét teszem ide, akiket lekaptam a forgatagban.Mondom, ezek profik,és ez az utcai show még csak köszönő viszonyban sincs azzal az izgalmas civil tangós fílinggel, amit a fentiekben leírtam, dehát…

Ezért is tartják úgy, hogy a tangó egészen pontosan leképezi az életet. Nekem is voltak csodálatos találkozásaim, mikor csak úgy suhantam meg repültem és akármilyen bonyolult koreográfiát le tudtam könnyedén táncolni. És tényleg volt úgy ( nem csak a csoszogós öregúrral), hogy az istennek se értettük meg egymást, hiába ismertük mindketten technikailag a lépéseket. Kínlódás, leizzadás, frusztráció,unalom.
Mindeközben, sokat-sokat tanulsz magadról és a másik emberről, de tulajdonképpen az emberről is általában. Önismeret, mákony,kreativitás, együttműködés, közben személyiség-megtartás, egy csipetnyi dekadencia,és hát, függőség is sokszor. Persze, az utóbbi, az már baj. Majd még mesélek erről.

Általában este illetve éjjel 11-1.30 között érek haza a panziómba. Az utca tele emberekkel ezekben az órákban, a vendéglők, kávézók is. A házban is szinte mindenki ébren van ilyenkor még. Páran még főzicskéznek is a konyhában, hajnali vacsorát, vagy mit. Az egy éves venezuelai kisbabát cirka éjfélkor dugják ágyba a szülei. Hosszúak a napok Buenos Airesban, amelynek – nevével ellentétben – pocsék, szennyezett levegője van, de én, mit csináljak, imádom. Azért egy hétre elcsavarogtam onnan, föl északra,egy tök másik világba, az Andok mélyére. Meg történt még valami… , de erről majd legközelebb. Szóval, folyt.köv.