A falusi lakásétkezde verandáján ülünk, a ciklon-tépte Caletones – ben. Merülés után megengedi magának az ember a finom falatokat. A vendéglőt vagy inkább étkezdét Esperanza-nak hívják, ez, ugye, azt jelenti: Remény. Van itt minden, hús, hal, rák (a tengerparton lennénk…) , csak reggel be kell szólnunk és megrendelni a kaját előre. Ez egy paladar. Azaz maszek vendéglő. Sok-sok van már ilyen Kubában, amióta, úgy hat éve, hivatalosan is liberalizálták őket. ( Havannában 2010-ben hetvenvalahány paladar működött csak, azóta több, mint kétezer!!!!) Meg van határozva, hány asztal lehet bennük, rendszeresen, rajtaütés-szerűen ellenőrzést is kapnak. A többségük, városban vagy akár falun, mint ez is, saját otthonban működik. Mondjuk azt, lakáséttermek. Ezek a privát étkezdék nagyszerű kiegészítői nem túl hatékonyan üzemelő állami éttermeknek. Némelyikben igazán különleges, kreatív a konyha. Mindenesetre házias.
Cafe Laurent Havannában, hatodik emelet, lift, tengeri kilátás van, egy elegáns bisztro-étterem
ezt rendeltem a Laurent-ben. Ropog a damaszt.
A paladar arra is jó, hogy legálisan beléphess egy privát térbe. Sokféle környezetet láttam belülről így magam is. Rafkón dekorált és dizájnolt enteriőröket is, főleg Havannában és elképedtem néha, hogy milyen hatalmas, tágas, erre a célra is alkalmas magánotthonok léteznek.
Ez a kedvenc maszek étkezdém Havannában. San Christobal a neve
Akad kicsi, három asztalnyi, aztán több emeletes hely is, luxus is, meg lepukkant is. Meg egy csomó olyan is van, hogy a pici földszintes lakások ajtaján-ablakán az ott lakó néni, mondjuk, kiadja a kávét, szendvicset, pizzát, amit a konyhájában található kis tűzhelyen készít el. Mi meg az utcán, állva fogyasztjuk a kaját. ( Ezek nagyon olcsók, használtam is őket, bőven).
Egy ilyen kávécska az utcán 1helyi peso. A dollár 25-öd része, kifejezhetetlenül pici összeg. Mégis valami nyereséget hoz annak, aki árulja
Tehát a Remény nevű falusi étkezde: Na, mit rendeltem magamnak? Kitalálhatatlan. Tegnősbéka steak-et!! Az egyetlen hely Kubában, ahol a teknős nem védett állat. Nem is értem!!?? Lehet, hogy csak kamuztak ezzel a nem-védettséggel. Állatvédők, bocs!!! Hát, valami isteni volt, csomó fokhagymával, de komolyan.
Válogatott fincsiségek, itt a hurrikán-tépte préri közepén! ( 5-10 dollár között van a kaják ára, attól függ csontos csirkét vagy tengeri lényt rendelsz, ehhez másfél-két dollár egy kis üveg sör, e körül van egy üdítő is.)
Ha egy átlag kubai bemegy egy ilyen étkezdébe, ami, a mi szemünkkel nézve, ugyan nem feltűnően olcsó, de mégse a luxusok luxusa, és ha mondjuk, egy házaspárról van szó, akkor a havi családi büdzsé felét, vagy még annál többet is hagy ott egy egy fogásos ebédért.
Ezen a ponton most már ideje a lucha, azaz a kubaiak mindennapos túlélési küzdelmeiről és bevett vagy éppen adott eszközeiről mesélnem nektek – úgy, ahogy ezt a saját szememmel, a bőrömön meg a sok személyes találkozás során tapasztaltam.
Még egyszer: a havi átlag fizetés 6.500 Ft-nak felel meg. Az igazán jól fizetettek 15.000 forintnyit is hazavisznek havonta. Mint már írtam, egy orvos kb. 12.000 forintot. Mások csak 3-4 ezret. És nézzetek meg azt a néhány árat, (korántsem teljes lista) amit az első bejegyzésemben, annak is a vége felé, példaként, leírtam Nyilvánvaló, hogy a havi fizetés sok-sokszorosára van szükség az élethez, már alapjáraton is.
Ja, valamit még fontos tudni a megértéshez. Kubában kétféle pénz van forgalomban. A CUC – így hívják a konvertibilis peso-t, amelynek az értéke hajszálra megegyezik a dollárral vagy – elnagyoltan – az euróval. A másik pénznem pedig a kubai peso. Ők a fizetésüket kubai pesoban kapják, ami, tegyük fel, 750 peso ( 25 dollárnak felel ez meg). Én – mielőtt útnak keltem, tudatlan módon, azt hittem, hogy nekem, mint turistának CUC-cal kell fizetnem, nyilván drágábban, a helyieknek meg kubai, azaz helyi pesoval, mégpedig dotált, nyomott árú cikkeket és szolgáltatásokat, amelyek az ő jövedelmükhöz vannak mérve. Ezt a megkülönböztetést indokoltnak tartottam.
De rohadtul rosszul tudtam, mert ez egyáltalán nem így van. A kubaiak is, én is csak korlátozott számú árút/szolgáltatást tudunk vásárolni kubai pesoért és főleg olcsón. Az élethez szükséges cikkek túlnyomó része csak CUC-ért hozzáférhető a kubai ember számára is, és ugyanannyiba kerül neki, mint nekem. Be is kell váltaniuk a saját kis pénzüket, rendesen, minden hónapban.
Mégis, mit mérnek olcsón, és kubai pesoért?
Utcai büféárút: pizza, egyéb egyszerű kaják. Olcsó még a városi tömegközlekedés, vagy városközi, csak a helyiek utazására szolgáló, elég érdekes buszok, helyenként teherautók.
Én azért egyszer felkönyöregtem magam. Erre.
. Ezekre külföldit nem is engednek fel. És a kubaiak számára, szintén dotált még a színház-,mozi-, múzeumi belépő. ( az egyetlen szegmens, amiben én, ugyanazért a sok-sokszorosát fizetem, mint egy helyi.) Szerintem ez is rendben van. Példa: múzeumi belépő nekem 1500-3000 Ft, neki , mondjuk 150 Ft) Na, mi dotált még? Közüzemi díjak, beleértve a vonalas telefont, ami fillérekbe kerül nekik, már ha van. Ha nincs, ugyanúgy, mint nálunk anno, reménytelenül kell várni rá, akár évtizedekig. ( Mobilja mindenkinek van, de az messze nem dotált. Előfizetés csak konvertibilis pénzben , illetve egy perc beszélgetés kb 40 dollárcent fölött van. Érdekesség: akkor is elég sokat fizet a kubai , ha te hívod őt a mobilján. Ezt onnan tudom, hogy ismerőseim megkértek: csak éjjel hívjam őket, mert akkor, hívott félként, kevesebbe kerül nekik a tarifa)
A piacokon ugyan nemzeti pesoban fizethetsz a gyümölcsért, zöldségért, húsért, de ezek nem alacsony, támogatott árak, nyilván, mert termelők árulják őket. Régebben ez a formáció se létezett, jó azért, hogy ma már kiegészíti a palettát.
Egyébként, nem tudom , milyen más egyéb támogatott cikk vásárolható a kubaiaknak kevés helyi pesoért, – ahogy hallom – néhány apróság igen, mindenképpen a silány minőségből.
Szóval, akkor – ilyen piaci árak mellett – hogyan képesek működni a 15-25 dollárnyi átlag jövedelmükből?
– Mindenekelőtt ott van az élelmiszer-fejkvóta. Ez – éppen az egyenlősdi jegyében – még akkor is, ha ez az egyenlőség mára már erősen bomladozni látszik – , minden egyes lakosnak, közel hatvan év óta, tehát Fidel óta, egyenlő mértékben jár, gyakorlatilag majdnem ingyen. Az államfőnek is, a menő színházigazgatónak is, annak, aki a gyárudvart söpri és annak is, aki a gyárat igazgatja. A limitált magánszektorban működő, szerencsésebb helyzetű maszekoknak és a szegénységben élő többségnek is. Sorban áll havonta egyszer, az erre kijelölt boltok előtt (bodegának hívják őket) , kezében a libretta, a jegy-füzet, amivel adminisztrálják a jussát.
Ez ma így néz ki: havonta, 3 kiló rizs, 1 zacskó feketebab, 1 doboz tojás, néhány csomag szójafasirt, 1 halkonzerv, egy kis cukor, üveg olaj. Ez legeslegfeljebb kb. két hétre elegendő mennyiség, és nem tartalmaz zöldséget, gyümölcsöt, húst, tejet, azt a szabadpiacon kell megvennie, ha tudja. A gyerekeknek, hét éves korig, tejpor is jár. Utána már nincs kvótás tej, szabadpiaci ára több, mint 500 Ft literenként. Mégse szabad ezt az állami egyen-adományt lebecsülni, mert sokak számára az egyetlen biztos alap. ( A nyolcvanas években, ami Kuba gazdasági fénykora volt, hús, tej, zöldség is járt fejadagként, meg némi ruházat, ezek – a szocialista tábor összeomlása, és a velünk folytatott kereskedelem megszűnése után, amikor is gazdasági csőd állt be – , eltűntek, mint oly sok minden más juttatás is.) Kimondható tehát, hogy Kubában senki se éhezik, mert legalább a rizs elegendő.
– Lakhatás biztosított, bár sok ház éppen összedőlni készül. Víz-villany, stb. nagyon olcsó, de jellemzően , néha napokra is kimarad a szolgáltatás. Akkor nincs víz és áram. Ez van.De legalább van tető a feje felett. A nagyvárosokban sem láttam hajléktalant.
Ez nagyon lepukkant, de van Havannának egy másik arca is, mutatom alant:
– A kubainak nem kell költenie orvosra és nem kell költenie a gyerek oktatására.Ömlenek is ki a diplomások az egyetemekről. Abszolút túlkínálat van belőlük. A tankönyvek, az iskolai egyenruhák is minimális pénzbe kerülnek.
Csinos az iskolai egyenruha… Santiago de Cuba
Fidel egyik fő vívmánya volt, hogy a forradalom után az orvost és a tanulást ingyenessé tette. Egészen más kérdés, milyen felszereltséget képes a kórház nyújtani, eszközökben, gyógyszerben, sőt emberi erőforrásban, (hiszen az orvosok-nővérek minden szabad idejükben megpróbálnak valami munkához jutni és hozzákeresni a csöpp jövedelmükhöz). De van és ingyen van.
– További források: Külföldön – jellemzően Amerikában – élő rokonoktól-barátoktól érkező rendszeres támogatás.( szinte mindenkinek van valakije odaát). Lehet, hogy csak húsz, lehet, hogy ezer dollár adományt küldenek neki havonta. Mindenképp fölülmúlja a fizetését.
. Kisvállalkozás. A turista- vagy más szolgáltató műfajban. Bicikli-taxi, mütyür-javítás, órás, öngyújtó- töltés, stb. Szándékosan említem csupán az icike-picike vállalkozásokat, mert ezekhez nem kell sokat kell befektetni.
– Az állami alkalmazottak , azaz a lakosság egészen súlyos többsége, ha olyan az a munkahely, habozás nélkül hazavisz ezt-azt a cégétől. A takarítónő tisztító-szereket, a festékgyárban dolgozó festéket, stb. stb. Nem is hívják ezt eltulajdonításnak. Valahogy az az általános tudat működik, hogy ami az államé, az az enyém, hiszen mi, a nép, egyetlen, elválaszthatatlan egység vagyunk az államunkkal. Mondjuk, ha például festék, akkor abból lefesti a kerítését, a fel nem használt, teli festékes dobozokat pedig eladja.( Egy tanárember, mint pl. Ricardo barátom Gibarában, bajban van, mert nem tud gyereket hazavinni).
– Általában is folyton seftelnek. Arturo-búvár Nadia nevű felesége egy-kétszer elkísért minket a merülésekre. Na, és egyszer, a falusi vegyesboltban meglátta, hogy véletlenül van ott hajbalzsam. ( egy tubus 5-6 dollárba kerül, jó drága ) Mivel aznap jutottak pénzhez ( kérték, hogy naponta fizessek) tehát kivételesen volt pénz nála, gyorsan vett belőle ötöt, mondta, hogy ebből négyet el fog adni, valamilyen kis haszonnal. Ez mindenben, a nagyobb értékű dolgokban is így működik. Még egy test-közeli példa: Pont míg ott voltam, Arturonak szétdurrant egy, a búvárpalackok töltéséhez használt fontos alkatrésze, márpedig ez neki életfontosságú a munkájához. Most mit csináljon? Ilyen alkatrész nincs, nem kapható. Gyorsan körbetelefonált a búvár-ismerőseinek. Egy valakit talált a tőle nyolcvan kilométerre fekvő, tengerparti Guardalavaca-ban, aki az ottani állami búvárbázison dolgozik és egészen véletlenül akadt ennél a fickónál egy nemrég eltulajdonított ilyen alkatrész. Látta, hogy Arturo bajban van, tehát borsos áron, 85 dollárért adta el neki a cuccot. Az már megint egy másik fogás, hogy Arturo hogyan próbálta aztán ezt a veszteségét „behozni”.
– Sokaknak van minimum két állása illetve munkája. Akad orvos, például, aki – mondjuk -, napközben beteget gyógyít, éjszaka taxizik. Már ha van esetleg a családban, pl. egy nagybácsi, aki véletlenül, régről tulajdonol egy negyven éves tragacsot. ( A 30-40 éves kocsi teljesen általános a kubai utcán) Mert neki, mármint az orvosnak, nagy valószínűséggel, nincs kocsija.
Ez a sárga gombóc a Havannában népszerű coco-taxi. Motorbiciklire bogárhátat komponálnak.
– Külföldi látogatók módszeres lehúzásával, szívatásával, illetve átverésével. Jelszó: mit számít neked, te turista, az a pártíz dollár…? Ez csak az elmúlt 10 év terméke, és persze nem vonatkozik minden egyes kubai emberre. Azóta dívik, amióta elkezdődött a picit tömegesebb turizmus. Azelőtt elképzelhetetlen lett volna. Hogy? Hiszen úgy 10-12 éve igazoltatták, esetleg be is vitték azt a kubait, aki az utcán szóba mert állni egy turistával. Ma már nincs így. Ennek a lehúzásnak rengeteg dimenzióját dolgozták ki sokan, a profi „turista-lovas” – azaz jinetero-s trükköktől kezdve, a mindenperces, rögtönzött, kicsit ártatlanabb cselekig. Tény, hogy a turizmus növekedésével, egyre agyafúrtabbak az ötletek. Eleve kényszer szüli ezt is, de valójában szokássá, üzletággá nőtte ki magát. Erről máskor, egy külön fejezetben fogok részletesebben írni, mert megérdemli a színes-szagos beszámolót. Irdatlan nagy az ez irányú személyes tapasztalatom. Szóval, észnél kell lenni és akkor nincs baj, inkább nézi az ember a jelenség szórakoztató oldalát, mert az is van neki, bőven.
Még biztos vannak más módszerek is a túlélésre. Nem ismerem mindet. Az ország súlyos százaléka rászorul ezekre a fogásokra, trükkökre, de azért találkoztam, összebarátkoztam olyanokkal is, akiknek más a stratégiájuk. Ramón, a mérnökember is Santiagoban, például. Méltóság és önbecslés sugárzik belőle, pedig ugyanolyan córeszban él. Vagy a most nyolcvanhárom éves Roberto, aki éppen nyolcvan éve, három éves korától kezdve foglalkozik dohánytermesztéssel.
A keze… magáért beszél
Imádni való öregember, Vinalesben. Boldoggá tett, hogy a vendége lehettem, a házában. És volt dolgom néhány, az átlagnál tehetősebb „újkapitalistával” is. Ezekről majd később mesélek.
Halál összetett, minden más országgal öszehasonlíthatatlan és izgalmas hely Kuba. Mondhatnám: folyton zajlik. És ha politikailag még nem is, társadalmilag, igenis változóban van. Hogy ez jó vagy rossz, azt én el nem döntöm. Jól fel kell rá készülnie az utazónak, az biztos.
Ő is egy kisvállalkozó. Másodállásban. Egy dollárért hagyja magát fényképezni. Amúgy kitűnő zenész
Legközelebb pedig szeretnék az ottani autókról mesélni nektek. Egy üveg rumról is, amit egy fekete öreglánnyal kellett volna meginnom, de nem ittam meg. Meg egy tetoválás történetéről, amelyen ez olvasható: Egyetlen szerelmem, Tóth Kati.
Most is csak ugyanaz, mint legutóbb.
Rendkivül érdekes az utinaplód, köszönöm. Van -e rálátásod arra, hogy hogyan müködik az adórendszer, már ha van ilyen Kubában.
Kedves Klára, nincs mély tudásom az adózásról Kubában. Az állami alkalmaottak, fizetésből élők nem adóznak, ez biztos. A maszekok igen. A szobáztatók adórendszerét kicsit jobban ismerem, Havannában ez szobánként 60 dollár/ hó, de pl. Vinalesben, ami szintén nagyon turisztikus, csak 35/hó szobánként. Ez nekem nem tűnik soknak, mert ha van valakinek két kiadó szobája , naponként 25-30 dollárért ( ez konrétan szobánként és nem személyenként értendőÍ) akkor – amennyiben a kiadás elég folyamatos – 1-2-3 éjszaka alatt megkeresi a havi adót. A többi maszek ágazat adózását , mondom, nem ismerem. Üdv Anna