TOTÁL ELTÉVEDVE-ELVESZVE AZ ANDOK MÉLYÉN

Ahogy előző bejegyzésemben már írtam, a fogadóm néhány lépésnyire volt a Quilotoa krátertótól, az Andok egyik varázsos régiójában. Híres hely ez Ecuadorban. Este közös vacsi, sok-sok, mindenféle nációból való, más hátizsákossal együtt: amerikaiak, franciák, izraeliek, angolok, és így tovább.

Beszélgetünk egymással, a szokásos tapasztalatcsere, élménymegosztás, tanácsadás. Az egyik francia lány, aki két másik társával utazott, elkezdi mesélni hogy ők hárman, teljes idegenként, egy internetes hirdetés útján találkoztak és társultak erre az utazásra, még otthon, Franciaországban, egy évre tervezik, be fogják járni a fél világot, és azt is mesélte, mennyire jól kijönnek egymással. A másik kettő lelkesen bólogatott.

Mondom: Állj! Mintha én ezt a történetet már 700 kilométerrel délebbre hallottam volna, egy Adéle nevű francia nőtől, akivel véletlenül együtt búvárkodtam Puerto Lopezben. Hozzátettem: úgy emlékszem, ti még a Galapagos szigeteken találkoztatok vele, így van? Nem éppen rólatok beszélt ez az Adéle? Felsikítanak, közlik minden lehetséges nyelven: Adéle-t mindenki ismeri! Hát erre koccintottunk egy sörrel. Bizony,ők voltak a trió, akiknek, egyébként, Adéle nem sok közös jövőt jósolt. Mindenki tévedhet.

Azonnal összebarátkoztunk és másnap már együtt folytattuk a túrát.

P1090904Három francia fiatal, 28-31 évesek, a két lány egy év fizetés-nélküli szabit vett ki erre a világjárásra, a srác pedig egyszerűen otthagyta az állását, hogy, visszatérésük után, egy egészen új életet kezdhessen. A gyalogtúra következő állomásán, Chugchican-ban ugyanabban a fogadóban laktunk és étkeztünk,

P1090886és aztán az utolsó közös napunkon is együtt indultunk útnak , észak felé, az Andok ösvényein, csodás tájakon. Nagyon jó volt, hogy nem vagyok egyedül.

De aztán, egy ponton el kellett válnunk, mert ők egy bizonyos városban el akartak érni egy buszt, én meg egy Isinlivi nevű faluba igyekeztem, mert olvastam-hallottam, hogy az aztán igazán gyönyörű.

Tehát megöleltük egymást a folyónál, csináltunk közös búcsúfotókat, én, a híd gyanánt lefektetett farönkön megpróbáltam átkelni a túlpartra – ők jót nevettek a bénázásomon -, arról is készült egy fotó, majd folytattam az utat egyedül. Még 3-4 órányi gyaloglás volt nekem hátra Isinlivi-ig, az semmi. Gondoltam én.

P1090906

Bénázás a folyó fölött

P1090899Később,úgy tíz óra mulva, amikor még mindig erdőkben, legelőkön, dög meredek hegyoldalakon bolyongva, mászva, lihegve kóvályogtam, teljesen elveszve és totál egyedül, többször is eszembe jutott, hogy ma reggel készült rólam életem utolsó fotója. Sehol egy élő lélek, akitől bármit kérdezhettem volna. Délután lett, majd fenyegetően közelgett az este. A piros-sárga jelzésem egyszerűen eltűnt, egyetlen kereszteződésben sem igazított el. Aztán már nem is beszélhettünk kereszteződésekről. Letértem az útról, mert följebb, távolabb, jobbra vagy balra ösvényeket véltem felfedezni. Ahhoz, hogy közelebbről is megnézzem őket, néha kiégett kaktuszokkal borított, irtózatosan meredek hegyoldalon kellett felmásznom, hátamon-mellemem a két hátizsákkal csúszkáltam a laza talajon, csak hogy a tetejéről újra lemásszak, mert az a talán-ösvény délibábnak bizonyult.

P1090876

Nem is tudom hányszor estem hasra. Ember nem, de tehenek bőviben voltak. Ridegtartásra kicsapott állatok, hatalmas füves területeken, persze, gazda nélkül. Sűrűn font szögesdrót kerítéssel vették őket körül, hogy ne barangoljanak el. Na, én nem egyszer ezekbe gabalyodtam bele. Először átdugtam-átdobtam az egyik, majd a másik zsákomat, aztán meg próbáltam kinézni magamnak olyan pontokat, ahol a legalsó szögesdrót a földtől elég messze volt ahhoz, hogy laposkúszásban átbújjak magam is rajta. Nem mindig sikerült. Folyton utakat kerestem, de csak tehénlepénybe estem meg a következő drótkerítésbe. Teltek az órák.

P1090910

Ezeket azért írom le, mert egy ilyesfajta kalandozás, bizony, könnyen kitermelheti a kétségbeesést és a reménytelenséget. Mármint az, hogy egyedül vagy, tanácstalan vagy, itt Ecuador közepén, az Andokban, garantáltan minden magabiztosságod odalesz. Már nem tekintettem jópofa kalandnak a dolgot. Egyáltalában nem.

A vizem , a kajám is már régen elfogyott, hiszen egy 4-5 órás túrára volt kimérve.

P1090875A hátralévő további órák már népmesébe illenének. Pedig szó szerint igazak. Házra, emberre vágytam, újra lemásztam tehát a folyóhoz. Ott biztosan él valaki. Találtam is két fürdőző kisgyereket, tök mezítelenek voltak, megkérdeztem, hol a házuk, és van-e ott egy felnőtt. Elvittek egy nagyanyóhoz. Ő valamit magyarázott, aztán a gyerekek el is kísértek egy pontig. És ott volt a piros-sárga jelzés! Boldogság, indulás! Vízmosásokban tapostam ki magamnak az ösvényt, bokáig sárban sokszor, de nem számított, mert jó úton haladtam. Véltem én. A jelzés, egy idő után, ugyanis, újra abbamaradt és megint csak elágazásoknál. – Tehenek, merre induljak? – ordítottam fel egy ponton magyarul, persze. Talán nem értették, mert nem válaszoltak. Újabb tévelygés, meredek dombmászás, csüggedés. Már kezdtem kinézni magamnak, hogy melyik lapulevél alatt fogok aludni éjszaka. Két-három óra múlva a távolból gyerekhangokat hallottam. Azt hittem, hallucinálok, álmodom, mert ház, település sehol. És tényleg! Előbukkant egy rogyatag, magányos épület. Abban is egy nagyanyót találtam. Ő felajánlotta, hogy öt dollárért elkísér a fele úton. Adtam volna én többet is, de a félút nem hangzott csábosan. Amilyen tehetséges vagyok, prímán el tudok tévedni a másik felén. Nekiindultam ismét. És tessék, nem is olyan messziről már látszott Isinlivi, a falu, ahová igyekeztem. Megdobbant a szívem. Másfél óra mulva ott lehetek, így számítottam. Semmiség! Hurrá!

A következő további jó pár óra pedig arról szólt, hogy az ösvény kanyargott, meredek sziklákba, újabb hegyi legelőkbe torkollott,a falu pedig eltűnt. Már azt sem tudtam, hogy az Andok hegyei hátulról vagy előttem takarják el, és hogy hol a fenében vagyok. A vadkutyák miatt, valami husáng-félét szedtem fel a földről, azzal közlekedtem. Nem lehettem egy sexy látvány. Totál kimerülten ballagtam tovább és egyre erősebb vízióvá vált a lapulevél-ágy. Hiányzik ez nekem, így hetven után, anyóka-koromban? Nem! Nem!

Akivel legközelebb találkoztam, és boldogan megkérdeztem volna tőle az irányt, az süketnéma volt. Artikulátlan torokhangon beszélt és még csak nem is mutogatott hozzá. A másik férfi, akihez szerencsém volt magányos vándorlásom során, egy darab tehenet vezetett az ösvényen és, szemre, ép öregembernek látszott. – Merre van Isinlivi? Bárgyún mosolygott. Foga egy szál se. – Donde está el pueblo? Vigyorgott. Ezt már nem akartam elhinni! Egy óra mulva sötét lesz.

Nemsokára találkoztam egy harmadik emberrel, aki végre beszélt is, hallott is, és nem is vigyorgott. Hanem azt mondta: menjünk együtt, én is Isinlivi-be tartok. És a hátára vette az egyik zsákomat. Ecuador védőszentjei, köszönöm! Másztunk együtt, közben elmesélte, hogy az előző, a tehenes férfi a falu bolondja. Mindig csak mosolyog és nem fog fel semmit. Aha, értem!

Az ösvényen, ahová vitt, már fel-felbukkantak emberek, hiszen egyre közeledtünk a hegycsúcson fekvő falu felé. Ha valakivel találkoztunk, a barátságos párbeszéd mindíg így hangzott: Felfelé, felfelé? Válasz: Felfelé. Vagy: Lefelé, lefelé? Válasz: Lefelé. Subiendo, bajando. Mászunk le vagy mászunk felfele. Nem komplikálják túl az életet.

Leírhatatlan érzés, amikor a hostelben, 10 ilyen óra után, valaki megkérdezi tőled, mit főzzön neked vacsorára. Étel még nem esett olyan jól. Előtte forró zuhany, minden tehénszar lejött rólam. És benne volt a lelkemben a győzelem érzése: Megcsináltam!! Hogy pontos legyek: Kibírtam!

P1090913

Pont a sötétedés pillanatában érkeztem Isinlivibe. Minden ködbe-felhőbe borult hirtelen

Mit mondhatok még? Isinlivi tényleg varázsos falu, lakják vagy százötvenen, körben – mivel hegycsúcson van – óriás panorámával, az Andok minden szépsége koncentrálódik ott. Ezt kiváltképpen másnap reggel tapasztaltam meg, amikor is egy tejeskocsi platóján, a nagy tejeskannákkal és több más emberrel együtt zötykölődve, erősen kapaszkodva, csodáltam azt a nagyvonalú szépséget, amin áthaladtunk. Akkor szakadt le rólam igazán az előző napi nyomott kaland súlya.

P1090921

Másnap, a tejeskocsi platóján

P1090919S ha már leszakadt, gyorsan elbuszoztam Mindo-ba, Quito-tól északra, a köderdők közül a legszebbikbe, de csak azért, hogy repüljek egy dróton. Canopy: kapsz a testedre egyfajta bőr- és fémhámot, csigákra erősítik a derekad, a csigát meg egy drótkötélre, és mindenféle pózban, hason, széttárt karokkal is, mint egy madár, 100-200 méterrel a dzsungel felett repülsz, szabadon. Erről nem is érdemes többet mondani. A legjobb recept lelki problémák esetén, szerintem.

P1090955

Már nincs sok hátra. Csak egy nagy falat: a Galapagos szigetek. Mert oda is elkeveredtem a végén, őslények közé. A következő és, vélhetőleg, az utolsó dél-amerikai kalandom, tehát, a Galapagosról szól majd.

Advertisements

TOTÁL ELTÉVEDVE-ELVESZVE AZ ANDOK MÉLYÉN” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Hát tudom sokszor elmondtam már,de minden csodálatom az öné!!!!És valljam be férfiasan ,úgy irigylem a
    bátorságát ,hogy elmondani sem tudom.Fiatalon mindig ilyet képzeltem magamrol,hogy ilyeneket fogok csinálni,de csak a kényelmes fotelban ülve olvasgatom az útleirásokat.Hát ilyen az, mikor valaki álmodozik,és van ,aki megcsinálja.A siker és az élmény a bátraknak jár!!!!!!!!!

  2. Nagy élményben volt részem az írásai által.Csak gratulálni tudok! További sikeres utakat kívánok és várom az útleírásokat.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s