BULI ÓRIÁSBÁLNÁKKAL

Nem szeretem a nem-európai fővárosokat vagy nagyvárosokat, úgy érzem, elveszek az állandósult, számomra sokszor ijesztő káoszukban. Perui tartózkodásom alatt, egy rövid átutazástól eltekintve, éppen ezért, még csak el se mentem Limába, például. De Quito az más. Ecuador fővárosa az gyönyörű. A történelmi negyede meg aztán kiváltképp varázsos. Elveszni azonban itt is lehet, más okból. Quito, ugyanis, egymástól roppant távoli dombokon terül el, közöttük végtelen autópályák vezetnek, mintha hirtelen vidékre kerülnél. Könnyen előfordulhat, hogy két órát is autózol, amíg A pontról eljutsz B-be, és akkor még nem is a város két ellentétes végén fekvő két negyedről van szó. Nem beszélve a szövevényes, sok átszállásos tömegközlekedésről, ami még lassúbb.

P1090602De maradjunk csak annál, hogy Quito kihagyhatatlan. Spanyol koloniális, vannak negyedei, ahol minden pár méter után egy tizenhat-tizenhetedik századi épületbe, kolostorba, templomba ütközöl. Csodásan karbantartott minden.

P1090732P1090579P1090574És tele van élettel. Na, meg bűnözéssel,baromian kell vigyázni a holmidra és igazán szerencsés vagy ha Quitot lopás-kirablás nélkül megúsztad. Vastag történeteket hallottam ezzel kapcsolatban, maguktól a kárvallottaktól, a legrafkóbb módszerekről, amit a bűnözők alkalmaznak, egyszer majd elmesélem, de most valahogy nem ez tolakszik előre. Hanem Quito szépsége. A Compania például, elképesztő templom, meg kell veszni attól, mit csinál egy épületbelsőből 50 kg arany, meg a színbarokkba belecsempészett pogány, inka motívumok, hiába na, ötszáz évvel ezelőtt, ezt a templomot is csak keresztény művészetre betanított, leigázott kecsua fafaragók és festők alakították ilyenné, egy kis trükközés, csalás, minimál-lázadás a spanyol hódítókkal szemben, igazán belefér.   Azok meg nem voltak elég éberek, hogy kicenzúrázzák a kereszténységből a pogányságot.

P1090522

A Compania kívülről. Belül nem engednek fotózni

Muszáj elmondanom, hol laktam Quitoban. Úgy három éve ismerkedtem meg Susanával, riportalanyom volt. Susana harminkét éve él Pesten, tizenkilenc éves kora óta, rengeteg véletlen összeesése kellett ahhoz, hogy ez így történjen. Mert különben quitoi lány, ott a családja, mind a hét testvére, azok házastársai, gyerekei, a mamája, szóval mindenkije. Amúgy meg magyarnak vallja magát.

Bátor dolog ez egy tiszta indián külsejű lánytól, akinek a nagyszülei még kecsuául beszéltek egymás közt. Amúgy idén már hivatalosan magyar állampolgár is lett, harminckét év után , ez úgy látszik, megadatott neki. Susa nagyon jó fej, jóba lettünk, találkozgattunk, elég sokszor, az interjú után is , az ő inspirációjára vettem be Ecuadort az utazási tervembe, egyébként. – Ha elkeveredsz Quitoba, feltétlenül a családomnál kell laknod –, mondta úgy január táján , és erre koccintottunk egyet. És mi történt? Éppen az ecuadori tartózkodásom alatt támadt egy olyan alkalma, hogy meglátogassa az övéit. Ez véletlen egybeesés volt. Hajrá, annál jobb!

P1090610Milyennek láttam ezt a tipikusnak mondható ecuadori családot? Hát, nagynak. Mikor a vasárnapi rendes barbecue partijukat tartották, nem tudott mindenki eljönni, csak a legeslegszűkebb kör, mégis ötvenhatan voltak, testvérek, házastársak, felnőtt gyerek, gyerek-gyerek, dédunoka, unokatesók stb. Nem laknak messze egymástól ( gondolom, ezt a helyzetet tudatosan teremtették) , és minden reggel akadt valaki, aki beugrott a mamához, mondjuk, reggelizni, ( én is a mamánál laktam, ő a központ) ez a beugró családtag kaját vett ki a frigóból, majd elment, megint mások kaját hoztak, amikor be-benéztek a nap során, megint mások elvitték a mamát kocsikázni, vacsorázni, piacra, mikor mit,esti programot csinálni vele, és a nyolcvan éves copfos néni már húzta is a kis flórharisnyáját, vette a ridiküljét és usgyi. Szerettek együtt lenni.

P1090619P1090604Családon belül élték a társasági életüket, én így láttam. Susán és a nővérén kívűl az összes többi testvér fiú. A barbecue partijukon egymással táncoltak a családtagok, persze, sógornő és unokatestvér, stb. az egyik fivér volt a mókamester, a DJ meg a karaoke énekes.

Az alábbi video ennek a tipikus ecuadori családnak a vasárnapi buliján készült. Feltűnik a mama is benne.

Egyáltalán: a családtagoknak  láthatólag állandóan van valami izgalmas mondanivalójuk egymás számára. A család az igazi szentség. Támogató egység egy olyan világban, ahol szükség van támogatásra.Nem egyszer anyagilag is. Mert Ecuadorban, csakúgy , mint a harmadik világ legtöbb országában, nincs kötelező társadalombiztosítás. Adózni se kell az átlagembernek. Viszont mindent magad fedezel, a méregdrága orvost, adott esetben a kórházi ellátást, s mivel nyilván olyan sincs, hogy nyugdíj, tehát bármit, amire az életben 50-60 éves korod után szükséged van, magadnak kell állnod. Arról nem is beszélve, hogy – hasonlóképpen a mi mamánkhoz – rengeteg olyan 5-12 gyerekes asszony van Ecuadorban, aki értelemszerűen sose dolgozott máshol, mint a háztartásban. Szóval, a kenyértől a gyógyszerig, mindenért a nagycsalád a felelős.

Ebben a családban, mármint Susanáéban, a 40-60 éves korú fiútestvérek mind vállalkozók. Három fivér illetve unokaöccs társak egy víztisztító-berendezéseket telepítő vállalkozásban, mások a hegesztő iparban érdekeltek. Egy vagy két kocsi, ezen a családon belül, mindegyik háztartásban akad, házuk vagy lakásuk rendben, életszínvonaluk az ottani középosztályba sorolja őket, de ehhez egyáltalában nem tartozik hozzá, hogy, mondjuk, a gyerekeiket egy nívósabb magániskolába taníttassák, mert ezt már nem engedhetik meg, és az se, hogy elutazzanak nyaralni, esetleg az országon kívűl. Amúgy belföldi kirándulásokra, úgy láttam, szívesen járnak hétvégente. Persze, viszik a mamát is, mindig.Ha jött látogatóba egy gyereke, a mama, Beatrice, keresztet vetett rá – itt komolyan veszik az anyai áldást – az meg, utána, kezet csókolt neki. Ez volt a rítus.

Ja, ezt a videot sem hagyhatom ki! Itt ropom a táncot magam is,  Susana két családtagjával szinkronban. Úgy-ahogy.

Ők voltak az ecuadori bázisom, ettől kezdve. Ami azt jelentette, hogy, amíg utazgattam az országban, a cuccaim java fenn maradt náluk, az emeleti szobában, aztán egy hét vagy tíz nap múlva visszamentem, mondjuk, két napra, ott aludtam, civilizáltan lezuhanyoztam, kimostam magamnak, összeszedtem frissebb cuccokat, dumáltam egyet Beatrice-vel vagy másokkal, egyszer még magyaros kajákat is főztem a családnak ( a resztelt májnak nem volt nagy sikere, a teljfölös-paprikás csirkét, nokedlival szerették) és álltam tovább. Szabadnak éreztem magam ezzel a bázissal és azt hiszem, én se telepedtem egyszerre túl hosszú ideig a nyakukra, mert az se lett volna szerencsés.

Az emeleti ablakomból , sötétedéskor, egyenesen a csodásan megvilágított óvárosra láttam, a hófehér, meszelt, hosszú falakra, a reneszánsz-barokk templomtornyokra, a szépséges középkori városházára, meg a csillagokra. Klassz volt. És kicsit egy igazi, ecuadori család részévé váltam, mégis. Mivel korábban, Otavalo és Quito között, a buszon ellopták a mobilomat, az egyik fivértől, Manueltől kaptam egyet kölcsön, hogy ha kell, hívhassam őket, és ők is engem. Irtó aranyosak voltak. Hálás vagyok nekik és persze Susananak is, aki ezt az egészet kitalálta, itt Pesten még.

Két hónap szárazföldi patkányság után, viszont, nagyon vágytam a tengert látni, illetve az óceánt. Az jó messze esik a fővárostól. 6-8-10 órát buszozni nemigen volt kedvem, de éjszaka utazni, az más. És én bárhol tudok aludni, ilyen mázlista vagyok. Úgyhogy nemsokára, egy este, felszálltam egy buszra, amely 11 kemény óra alatt, másnap reggel Puerto Lopez-ben kötött ki, ami egy poros, óceán-parti falu vagy kisváros, mindegy. Julius volt és – éppen Puerto Lopeznél – ilyenkor ugrálnak ki a vízből a 16-20 méter hosszú óriásbálnák. Ez a szezonjuk. Kiugrálnak, szó szerint, minimum félig megmutatva gigantikus testüket.

Íme:

unnamed

P1090816Azt még nem tudtam akkor, hogy ugyanott öt méter átmérőjű mantarájákkal is fogok merülni, meg másfél-két méteres óriásteknősökkel, mert – mint egyébként is elég aktív búvár – befizettem aztán magam egy két merüléses búvártúrára is.

P1090758unnamed(2)Ha nincs így, sose találkozom Adéle-lal, a francia búvár lánnyal és egyben párizsi vendéglőssel, de róla inkább majd máskor mesélek. Nem mindennapi az a teremtés.

Ahogy azt se tudtam, hogy éppen ezen a helyen, Puerto Lopezben fogok kezet rázni Ecuador elnökével.

A sors tényleg kiszámíthatatlan, barátaim, veszélyes is sokszor, de hát, mit tegyünk, elé kell menni, nem éri meg másképp csinálni, legalább is én ezt gondolom. Hetven körül pedig semmi veszíteni való nincs. Előbb se olyan sok.

Advertisements

BULI ÓRIÁSBÁLNÁKKAL” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s