SZTEND ÁP CSILDRENZ, SZÓVAL MEGSZÖKTEM!

Ezt nem lehet kibírni. Nem lehetett!
Ahogy az előző bejegyzésben írtam, egy észak-ecuadori faluban, Cuallaje-ben, önkéntesként, besoroltak az iskola két állandó angol tanára mellé. A leggyakrabban egy Nancy nevű nő óráin vettem részt. 8-9 évesektől, tehát harmadik általánostól, 17-18 éves korú gyerekeket oktatott.

Na, de milyen zagyvaságokat beszélek!? Mi az hogy oktatott? Nancy ugyanis egyáltalában nem tudott angolul. Nem is értett angolul. Tehát nemigen lett volna mit tanítania, de,hát, sajnos, bejárt az óráira. Tökéletesen üres fejjel, minden szempontból. Ott átlötyögött, átmotyogott 45 percet, ( nem volt valami karizmatikus lénye ennek a Nancynak) úgy hogy elejétől végéig valahogy elteljen az idő. Úgy kezdte, hogy becsöngetéskor a gyerekeket sorba állította az ajtó előtt, tehát kint az udvaron, és azt találta nekik mondani, mintegy feladatként: Széj számszing. Vagyis ahhoz, hogy az osztályterembe beléphessenek, legalább egy szót mondjanak ki angolul. Amit sose tanított nekik. Akinek kiesett , mondjuk, egy „hello” a száján, az bemehetett a semmibe. Aki azt se mondta, az focizhatott kint az udvaron az óra vagy micsoda helyett.

P1090384

Ez a suliudvar. Szeretik a pápát.

Utána egy kézikönyv alapján tesztet íratott velük, olyasvalamiből, amiről fogalmuk sem volt. Se a feladatot nem érthették, se a megoldását, természetszerűleg. Majd büntetett: – Sztendáp! -, mondta gyengécske hangon a nebulónak, aki tétován álldogált 45 percig, illetve papírgolyókkal dobálta a többieket, amikor végképp elunta magát, azok meg próbálták a levegőben elkapni a galacsinokat.
Nancynak arról sem volt fogalma, hogyan is kéne használni az angol anyanyelvű vagy a tanítási tapasztalattal rendelkező önkénteseket. Engem, akiről tudta, hogy ex-angol tanár vagyok, vagy azt a fiatal amerikai fiút, akivel egy időben próbáltuk feldobni az angol nyelvoktatást Észak-Ecuadorban. Ah, micsoda misszió!

P1090383

Ők, azok, akiket Nancy eltávolított az”óráról”

Önállósítottam magam, hogy ne frusztrálódjak szerteszét, minden áldott nap. Szitukat találtam ki. Kimentem, majd kopogtam az ajtón, nekik azt kellett együtt ordítaniuk, hogy come in ! Mire én be és örömtől sugárzó arccal aszondom: Good morning, children! How are you? Mire ők válaszolnak. És így tovább. Egész jól ment volna, ha Nancy minden egyes alkalommal távol marad, ahogy nem egyszer tette, a csuda tudja, hová ment ki, nem is érdekes, fő, hogy otthagyta az óráját, de előfordult, hogy bent maradt. És akkor, amit én kitaláltam, azt felírta a táblára, a fene ott egye meg , hiába na, audio-vizuális nyelvoktatás, szóval felírta pl. hogy Good morning childrens! ChildrenS! Ilyen nincs!

P1090488

Nekik még nincs angol. Ők fogat mosni tanulnak.

Egyszer, tök váratlanul, arra kért, énekeljek valamit a gyerekeknek. Hát, ez nem volt benne a pakliban. Mire a gyerekek spanyolul kérlelni kezdtek (naná, hogy történjen már valami): – Igen, légyszi, énekelj nekünk! Basszuskulcs! Jól van, na, tudok egy szép kis altatódalt angolul. Semmi , de semmi értelme, de nekiállok altatódalt énekelni. Mérsékelt siker. Még csak el se aludtak tőle. Dalolom, pedig, hogy Hush little baby….. A semmiből haladunk a semmi felé, többek közt, az én asszisztenciámmal. Viszont látom, hogy közben Nancy végig jegyzetel, adminisztrál. Később mutatja is az „óramenet” c. tömbjét, amit, úgy látszik, prezentálni kell a főnökeinek. És szerepel benne az: 8.30-8.40 – ig „singing” Vagyis angol nyelvű énektanítás , az ál-koncepció szerint. Mit mondhatok még? Szerepelt a „what do you like for breakfast?” című opusz is és köllött mondaniuk, hogy I like coffee for breakfast, ha szerették, ha nem. Később ebből is „teszt” lett. Láttam, hogy mivel sose tanulták, hogy senki sem tudja kitölteni. Kérdezem Nancykát, körbejárhatok-e segíteni nekik. – Lehet -, mondja, de ha nem angolul kérik a segítséget, akkor tagadjam meg. És nézett hozzá, roppant szigorúan és határozottan. Körbementem és azért is spanyolul segítettem nekik, mert se a kérdést, se a választ nem tudhatták.

Akkor a lényeg: Nancy vagy a Walter nevű másik tanár, aki ugyanilyen volt, talán egy icipicit jobban tudott angolul, azért „taníthattak” egy tizenkét osztályos iskolában, mert, úgy látszik, Ecuadorban, vagy legalább is ezen a helyen, ehhez nem kell semmiféle képesítés. Nancy francia nyelvórákat is adott, amit egy két hetes francia nyelvtanfolyam előzött meg nála. A statisztikai kimutatás, viszont, hogy ebben az iskolában hány féle nyelvóra is szerepel a tanmenetben, a jelek szerint, annál fontosabb. Megfelelni a tantervnek. Közben ahhoz a helyzethez igazodni, hogy ide, az isten háta mögé nem jön rendes tanár. Egyébként bejáró a 90 százalékuk, Nancy is, péntekente hazabuszoznak a lakhelyükre, vasárnap este visszajönnek. Senki sem fárasztotta magát azzal, hogy készüljön az órájára. Hatalmas fiaskónak éreztem az egészet, az is volt. Az egyik osztályban az első padban, a többiek közt, ült egy süketnéma fiú. Ő járt a legjobban, szerintem.
A közoktatás mindenképpen a béka segge alatt. Faggattam picit az irodalom tanárnőt: mit olvasnak a gyerekek? Latin-amerikai szerzőket? Vagy egy-két európait is, netán? – Oh, dehogy -, válalszolta -, itt nem olvasunk könyveket. Inkább cikkeket, ilyesmit, magazinokból.

P1090464

Egy iskolai ünnepségen a direktor beszél. A himnusz hangjaira, a piciktől a nagyokig, mindenki arra esküszik, szívre tett kézzel, hogy a tudás hatalmát magáévá fogja tenni.

Ebben, és az összes környező, pici településen csupa farmercsalád él. Keményen dolgoznak, nem is szegények. Komoly gazdálkodók, piacozók. Alig várják, hogy a gyerekük befejezze a sulit, és jöjjön segíteni a családi farmra.P1090392

Ez tény, ez itt a sors, ezt minden gyerek természetesnek tartja, nagyon kivételes, ha valaki elköltözik és tovább tanul. Miért érdekelné őket az irodalom vagy az idegen nyelv? Pláne, hogy nincs, aki inspirálóag hatna rájuk. Ördögi kör ez, tudom. A kislányok között gyakori, hogy 15-17 éves korukban teherbe esnek, szülnek. Aztán vagy férjhez mennek az ifjú apához, vagy a nagyszülők támogatásával nevelik a kicsiket és közben mindenki nyomja a farmon a munkát. Minek ide „what do you like for breakfast?” Inkább, szerintem, sokkal több szexuális nevelés kéne, környezetvédelem, biológia, mezőgazdasági ismeretek, ilyesmi. Nagyokos vagyok, innen Kelet-Európából. Ugyanakkor, a negyvenből, talán, azért az egyetlen gyerekért kár, akinek csillog a szeme és boldogan megtanulná, hogy I love eggs, tea and fruit for breakfast, és még később hasznát is szeretné vagy tudná venni.De ehhez magániskolába kéne járnia. Az meg sok pénz.

P1090491

A falu főterén a vidék szimbóluma, mert hogy pontosan ilyen az ottani átlagember

Korábban, még Otavaloban, találkoztam három ecuadori fiatal emberrel, 28-30 évesek voltak, Nikos nevű görög utazó-haverom régi ismerősei. Két napot töltöttünk együtt, sokat beszélgettünk. Mindegyiknek volt kocsija, az egyik lány hatszáz dollárért bérelt lakást a fővárosban, Quitoban, a másik négyszázért,a fiú rendszerszervező volt, mindegyikük vállalkozáson törte a fejét, egyikük már el is kezdte, és mind hibátlanul beszélt angolul. Magániskolát végeztek, persze, a szüleik nyilván megengedhették maguknak. Ők a jövendő középosztály vagy talán már oda is tartoznak. Más tészta. Nekik is lesújtó véleményük volt az ecuadori közoktatásról.
Délután egy óra. Vége az iskolai oktatásnak. Most kell az ember lányának csak igazán megőrülnie a nagy semmitől és unalomtól. A falu egész nap üres, délután öt táján a férfiak röplabdáznak a téren, ennyi. A többiek nézik őket.

P1090459P1090462P1090463

Ha nincs kocsid vagy motorod , sehová se mehetsz, hogy elszabadulj egy picit. Nyomasztó, fullasztó. Alig hihető, de az egész faluban nincs egy kávézó, egy kocsma, fagyizó vagy egy kifőzde. Nem lehet hol enni. Életemben annyit nem éheztem, mint ott. Reggelente vettem magamnak a boltban két péksüteményt, palack vizet, azzal elvoltam délutánig, házakba kopogtam be, hogy – nyilván pénzért – nem főznének-e rám egyszer egy nap. Nagyon csodálkoztak. Azt, hogy szép slank lettem, vagy öt kilóval kevesebb, főleg ennek a régiónak köszönhetem, legalább ennyi megvan nekem.

Eredetileg két és fél-három hétre terveztem a tartózkodást, egy hétig bírtam. Valamit habdeváltam a suliban, aztán igen gyorsan felültem egy buszra és irány Quito, a főváros. Na, és kit látok a buszon, két sorral hátrébb? Egy másik szökevényt: az amerikai fiatalembert, akivel – önkéntesként – egy időben akartuk volna picit belenyúlni az ecuadori angol nyelvoktatásba. Ebből az lett, hogy együtt ittunk meg az otavaloi átszálláskor , végre-végre, egy kávét.

Reklámok

SZTEND ÁP CSILDRENZ, SZÓVAL MEGSZÖKTEM!” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Angol tanárként teljesen átérzem a helyzetet, bár ki tudja a gyerekek a leglehetlenebb helyzetből is tudnak profitálni. Minden jót kívánok!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s