Ja?! Hogy mire volt jó nekem ez az egész? (a folytatásról)

Először is: aki idáig olvasgatta a blogomat, már tudja: fantasztikus helyeken jártam és csodás találkozásaim voltak emberekkel. Ez is elég lenne. De mintha egy kicsit, általában is, magamhoz tértem volna ettől az utazástól.

És most néhány szót arról, hogy mit mond mindenki: – Hogy te milyen bátor vagy! – Hogy te milyen vagány vagy! – Én, bizony, sose vágnék neki egyedül egy ilyen útnak, pláne a te korodban! – Hiába, te bizony kalandor lélek vagy! – Te jó isten, és nem volt előre megszervezve semmi? Stb. Stb.

Én érzem ezekben a mondatokban az elismerést, és köszönöm is. Amúgy, tényleg kalandor lélek vagyok, meg vállalkozó típus is, ez igaz (kár, hogy ez a materiális dolgokra, sajna, nem vonatkozik), ezzel születtem, azt hiszem, tehát nem kell hozzá bátorságot gyűjteni. Egyszóval, ez nem különösebb érdem. Spontán késztetést érzek, hogy megmártózzam kihívó helyzetekben, kíváncsian várom, hogy mi kerül ki belőlük. Azt képzelem, hogy ekkor élek csak igazán. Mindenkinek lehet egy fejlövése.

vizipipaPersze, nem árt, ha az ember bízik a fizikumában, hogy is mondjam: az energiájában. Nem árt, ha beszélünk idegen nyelvet, legalább angolul. Az is jó, ha alkatunk szerint, könnyen megy a kommunikáció, aztán ha bírjuk a hátizsákot és a zsákból való „élést”, a gyűrődést. Ha a kíváncsiságunk erősebb, mint bármi más. Az életkor pedig önmagában nem számít. A közép- vagy időskorú szólóban utazó, az egy ismert műfaj, többel is találkoztam. Akár fiatalabb vagy, akár idős(ebb), a szóló utazás sokkal több lehetőséget nyújt spontán ismerkedésre, különleges kalandokra, mintha akár párosban utaznál. Az az ötven év körüli csaj, akivel együtt nyüglődtem és áztam egy végtelennek tűnő buszúton, titkárnő Sydneyben (gondolom, konszolidált körülmények között él különben), feladta az állását, hogy egy 1 éves délkelet-ázsiai útra vállalkozhasson – egyedül. Ott a buszban, dél táján előszedett egy konzervdobozt, rutinosan kinyitotta és egy műanyag kanállal megette a hideg babot belőle. Nézni is rossz volt. Naponta 2-3 dollárt tud szánni az étkezésére, különben nem tellene erre az egy éves útra –mondta-, miközben vígan kanalazta a rémes babját. Közben zuhogott ránk a busztetőről az eső. A nő nagyon elégedettnek látszott. Susanne-ról, az 57 éves kaliforniai tanítónőről pedig már, azt hiszem, írtam. Ő is hasonlóképpen fogja fel a kalandot, ő is csóró a végtelenségig. Szóval, ezek az emberek mindenekelőtt kíváncsiak, és készek arra, hogy próbára tegyék magukat. Cserébe viszont nagyon sokat kapnak.

vizipipa1Én is fontos dolgokat tudtam meg saját magamról. Sose késő, barátaim! Mert hogy itthon, a hétköznapokban eléggé szorongós, aggodalmas típus vagyok. Megfelelési kényszerekkel élő, mint oly sokan. Ott viszont, egy hónapra, létrejött bennem egy teljesen másféle lelkiállapot (vajon meddig tart ki???), mely szerint minden jó, vagy jó lesz, úgy, ahogy puffan. Egy könnyű, lezser lelkiállapot, egy befogadós hozzáállás. És ez magától alakult így ki, útközben, fokozatosan. Amikor a rendkívüli helyzet lassanként természetessé válik. Ahogy egyszer már, talán, mondtam: alapvetően el kell felejtened a komfortzónád. Csak magamért voltam felelős. Isteni, szabad érzés. És csoda jól sült el.

Na, most már csak egy valami maradt hátra: ennek a blognak a jövője. A fiam azt mondja, hogy amit én itt, az AnnaCsavar-ban eddig összeírtam, kb. 13 részben, az nem is igazi blog, hanem útibeszámoló. A francba! Én meg azt hittem, hogy nagylányosan blogolok. Meg azt is mondja, hogy nem lehet csak úgy abbahagyni, nem lehet várni a folytatással a legközelebbi utazásomig. Az nem rendes blogolás.

Hát, akkor most mi legyen? Ezt még ki kell találni. Írjak majd – persze rövidebbeket – különleges találkozásaimról, itthon? Írjak az ételreceptjeimről, amelyeknek egy részét külföldi bolyongásaim alatt tanultam, s amelyekhez, egytől- egyig, valamilyen helyzet vagy sztori kötődik? Vagy esetleg – a legközelebbi utazásig, – amit már forgatok a fejemben – ­, a megelőző kalandjaimról Costa Ricától Kínán át, mittudomén Spanyolországig? Esetleg szedjek elő különleges fényképeket, amelyek – szerintem – fontos sorspillanatokat rögzítettek – bárhol?

Vagy ennyi volt, és tényleg kész? Hát, most még nem tudom. Ahogy azt se, ki a csudát is érdekel az ilyesmi.

Addig is: várnak a hétköznapok, a meló, a családi dolgok és a fájós hátammal is kéne valamit kezdeni. Vietnammal-Kambodzsával a zsebemben biztosan könnyebb lesz.

Azért még egy vietnámi eredetű gasztronómiai cuccról, egy kajáról majd mindenképpen írnom kell. Mert egyszerű és frenetikus. Nálunk nem ismert, de könnyen előállítható. Kipróbáltam.

Ja, és még valami: lehet, hogy mégis lesz könyv a bolyongásaimból, mert az elmúlt napokban jött egy ilyen megkeresés. Néha magamat is meg tudom lepni.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s