Bye-bye Vietnam, good morning Budapest!

Hát, eljött az utolsó két nap. Amiből majdnem négy lett. Mert hogy az öt csillagos Qatar Légitársaság, amellyel repültem (volna), egy érvényes jeggyel a kezemben, ottfelejtett Saigonban. Az éjszaka közepén, korahajnalban indult volna a járat, amely járat nem is létezik. Ez 12 óra múlva derült ki számomra, jó gyötrelmes körülmények között (addig el sem akartam hinni), ott, a reptér és a város között rohangálva, a negyven fokos hőségben, párában fulladozva, sok-sok taxizás, telefonálgatás, hajnali hotelkeresgélés,egy pillanatokon belül lejáró vízum fenyegetettsége, és hasonló csemegéket tartalmazó, tömény frusztráció során. Ugyanis a Légitársaság elfelejtett értesíteni, még január végén, amikor számukra a menetrend-változás kiderült, és senki nem foglalkozott azzal, hogyan jövök haza. Ott pedig, helyben, – Ázsiában vagyunk – semmiféle információt nem sikerült szerezni, sem az elmaradt járatról, sem arról, hogyan keveredek újra vissza Európába. 24 órás késéssel mégis megérkeztem.

Egyedül indultam útnak, soha, egy pillanatig sem éreztem emiatt veszélyben magam, sem Vietnámban, sem Kambodzsában. A rosszabb, mondjuk úgy, próbára tevő történések nem tudtak kibillenteni abból az áldott lelkiállapotból, hogy -ha nyitva vagyok- itt sorra-rendre csodák történnek velem. Nem raboltak ki, nem támadtak meg, nem veszítettem el egyetlen lényeges tárgyamat sem, nem maradtam magamra, soha sem éreztem magam elárvultnak.

Csak most, itt a szörnyeteg Saigonban.

saigon2Ja, még egy szó az alvóbuszról, ami Kambodzsából, mintegy 18 óra alatt Saigonba hozott, hogy onnan hazarepülhessek. Rém vicces volt. A busz belsejében teknő-féléket rétegeltek fel, két szinten, kb. 150 cm hosszú teknőket. Ha nekem is – aki mini vagyok – rövidnek bizonyult, el lehet képzelni… Felhúzott lábakkal próbált ott mindenki aludni. És ezek az izék, fekvőhelyek vagy mik, egymás alá voltak csúsztatva, eltolásosan, hogy több ember férhessen be, tehát a combom alatt egy száj horkolt. De bőven ki lehetett bírni, kaland volt ez is, én jól éreztem magam. Egy csecsemő is utazott velünk, egyfolytában ordított szegényke, de ez ellen meg feltalálták a füldugót. Az mindig kell, hogy legyen az ember lányánál. Saigoni buszvégállomáson újabb moci, ami bevitt a belvárosba, ahol a gép indulásáig, gondoltam, eltöltöm azt a pár órát. Gondoltam, én naiv.

Saigonról írnom kell. Mitől van az, hogy egy hely, egy város azonnal taszító a számodra? Én, aki a világ annyi pontján fordultam meg, nagyon ritkán éreztem hasonlót. Saigonban, viszont, ahol az utazásom második felében egyszer már jártam, rögtön megcsapott ez a tömény ellenszenv. Akkor hamar el is menekültem onnan. Agresszív város, brutálisan az. Kaotikus – de nem úgy, mint a többi ázsiai hely. Hanem életveszélyesen kaotikus. Átkelni egy kereszteződésben, minden esetben azzal a tudattal jár, hogy az életben maradásodra 50% esély van. Ez nem dramatizálás, ez komoly. Van vagy ötmillió lakosa, sőt több, és száguldozik benne milliós nagyságrendű motorkerékpár (egy embernek, tizenéves korától kezdve, 1-3 gépe van). Járda és úttest közt nincs különbség. Engem szabályosan a járdán ütött el egy szemben robogó motor, a lábam közt állt meg, és felöklelt a kormánnyal. Iszonyú az utcai zaj, egyfolytában mindenki dudál, megpróbálván elkerülni az ütközést. Így is sok ember sérül vagy hal meg naponta. Útirány, sáv nincs, zebra érdektelen, lámpa nem számít, minden oldalról kanyarodnak, keverednek, szembe jönnek, felbukkannak, megfordulnak, robognak, pöfögnek, hisztérikusan kerülgetik egymást, eszeveszetten dudálnak.

saigon1Árusok, tuktukosok még az átlagnál is simlisebbek, tolakodóbbak. Félpillanatonként rád akarják tukmálni magukat, meg a portékájukat. Becsapnak, követnek, zaklatnak, motorjukkal meg-megböknek. A járdán az utolsó négyzetcentiig motorok parkolnak, ahol marad egy keskeny járdányi sáv, oda, mondom, feljönnek a motorok száguldozni. Saigonban akadnak modern épületek, iszonyú mennyiségű utcai kajálda, érdekes higiéniai viszonyok, mindenképpen a szmog, a párával telített negyven fok, a kosz és a káosz a jellemző rá. Feszültséget és állandó éber készenlétet vált ki belőled, ami nekem minden, csak nem barátságos. Szeresse, aki akarja, meg tudja. Hanoi, szerintem, ami egyébként ugyancsak rém zűrös, sokkal rokonszenvesebb város.

Na, ennek a helynek lettem én a tehetetlen foglya vagy másfél napig, mikor már rég Pesten kellett volna lennem. De hagyjuk most már ezt, hiszen ünnep jön, meg már van is, Húsvét, és már kétezer éve tudjuk, hogy akit megfeszítettek, az fel is fog támadni.

Folyt. köv., amelyben szeretném leírni, mire volt jó nekem ez az egész hónap, a világ végén.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s