You are beautiful

Itt ülök a második emeleti teraszomon Sa Dec-ben, ebben a Mekong-delta-béli városban, és nézem a folyót. Reggel fél nyolckor már érezhető a trópusi hőség. Ezzel a várossal a Szerető című filmben találkoztam először, vagy találkozhatott bárki, aki látta, erősen erotikus film volt, sok-sok atmoszférával. Marguerite Duras, a francia írónő ebben az akkor gyarmati kisvárosban élte az életét a húszas-harmincas években (az anyja volt francia tanárnő a helyi iskolában), az ő fülledt és lehetetlen szerelmi története egy gazdag fiatal kínaival ma is szimbóluma ennek a helynek.

sadec

Szóval bámulom a Mekongot ezen a fényes reggelen, már leszaladtam korábban egy jegeskávéért ide a szomszédba, felhoztam magamnak, azt hörpölgetem most. Odalentről a szokásos motorzaj, kakaskukorékolással keverve, hála istennek a városi hangszóró most kussol, pont itt van mellettem, tegnap ordító propaganda-szöveg jött belőle, a veséig hatoló, hozzá buzdító indulókkal. Gyerekkorom május elsejéit idézte, a tónus annyira ismerős volt, bár persze egy hangot sem értettem az egészből. Rém bizarr a keményvonalas kommunista jelenlét, tulajdonképpen egész Vietnámban, itt meg különösen, a hajdani Dél-Vietnámban, a hatalmas szocreál szobrok, a Ho Chi Minh kultusz, a veres csillagok, bizarr, mert közben az emberek magasról tojnak az egészre, ráadásul az általános lelkesedés még csak nem is kötelező, vagy elvárt. Vállalkozások virágzanak, tömve a kávézók, a diszkók, a csajok istenien néznek ki, pirszingtől a miniig. Hogy egy apróságot mondjak, a Coca-Cola errefelé már régen nem a nyugat mételye, falnak tömegestül az éttermekben, gyűjtenek egy kis pénzt maguknak a nyugdíjas időkre (mint már egyszer talán említettem, adózás, nyugdíj, betegbiztosítás itt nem létezik), de nem igazán szorongós vagy aggódós módon, füstölőket gyújtanak a templomokban és imádkoznak egy picit reggelente, főleg azon rém praktikus okból, hogy legyen pénzük meg szerencséjük. Totális az elidegenedés a politikától, a kormánynak meg a tömegektől. Nem érdeklik egymást.  Jó, magánautó az nincs sok, messzire nem utazgatnak nyaralni, de élnek, piacolnak, bizniszelnek a maguk délszaki módján.

A fiú, aki idehozott a motelbe a motorján, maga a tulajdonos, egy magas kétemeletes épületről van szó, ami a családé ősidők óta. Jó kis déli család, a háború idején naná, hogy a déliek oldalán harcoltak a nagyszülő , meg a szülők, az amerikaiakkal szövetségben, a család nagyobbik része el is menekült 75 után Amerikába, Ausztráliába, a szokásos útvonal. Aki itt maradt, már meg sem hallja a hangszóró szöveget, meg a mozgalmi indulókat.

„You are beautiful” – közölte a fiú mamája elismerően, lent a recepción, amikor megérkeztünk, és akkor még nem tudtam, hogy ezt sokszor el fogja mondani. Ennél a mondatnál többet egy hangot sem tud angolul, de ezt aranyosan mondja, na, gondoltam, sikerem lesz ebben a városban, azért egy kis önkontroll nem árt, a szobámban belenéztem a tükörbe, lássuk, miről beszél ez az asszony, és elborzadtam. Agyonizzadt, csapzott fej, lapos, szétment haj, gyűrött, nedves trikó, nem apró ráncok. Hoppá.

Mozgalmas nap állt mögöttem. Itt vissza kell térnem arra, amivel az előző blogomat talán befejeztem. A csodavárásra. Amikor az ember megpróbálja csak egyszerűen hagyni, hogy sodorják a dolgok, jó, kijelöl nagyjából egy útvonalat, de ha történik valami, lazán eltér attól, szóval elengedi az időt, a terveket, a biztonságot, a vezetést, keresi a kevésbé járt helyeket, semmiképpen nem foglal le hotelszobákat vagy kész túracsomagokat, akkor kilép a komfortzónájából. Márpedig -szerintem legalább is- valamennyien a szokásainkból vagyunk összerakva. Én is. Éppen ezért ezt az utazási stílust azért jobb lett volna tizen- vagy huszonévesen elkezdeni, de hát nem adatott meg.

Valódi dolgok nem biztos, hogy akkor történnek meg az emberrel, ha műemlékeket jár be, templomokat csodál meg (persze, az is fontos), és az idegenvezető azt mondja, hogy van fél órájuk egy sétára, aztán a busznál találkozunk.

A véletlenek nagy segítők a mélyebb élményekhez. Vagy nagy akadályozók, frusztráció forrásai. Mind a kettőt megtapasztaltam. Ha kitesszük magunkat a véletlennek, akkor a kockázat is nagy. Borzasztó kíváncsinak kell lenni. Én az vagyok. Ha valaki utazónak ehhez a stílushoz klassz partnere akad, akivel együtt rugalmasak, együtt kíváncsiak, együtt van kalandor-lelkük, egyszerre sikkantanak fel, stb., az nagy mázlista. Én nem vagyok ekkora mázlista. Kénytelen vagyok egyedül csinálni, tehát. De azért a szóló-utazás az egy ismert műfaj. Jó páran csinálják, találkoztam is ilyen turista fiúkkal, lányokkal, valahogy nálunk, ahol a biztonságra törekvés a domináló, meg az idősebb generációnál a nyelvi limit is akadály, mintha nem lenne divat.

Végül is: nem turistának, hanem utazónak lenni – ez már egy másik élmény-kategóriát hoz. Ez a lényeg.

Ha tegnap reggel, az isten háta mögötti Tra Vinh városban 1 perccel előbb vagy később sétálok el egy utcára nyíló ajtó előtt, avagy az ajtóban újságot olvasgató pasas nem pillant fel, amikor éppen elhúztam előtte, egészen másképp alakulhatott volna minden. De megvolt ez a pillanat, ő meg -látva, hogy külföldi vagyok- leszólított. Istenem, ANGOLUL beszélt! Megkukulásomnak, megsüketülésemnek ebben a pillanatban lett vége. Valami motorozást kínált. Mondom, én ma valahogy Sa Dec-be szeretnék elvergődni, nem motoros kirándulásra menni a környéken. Mondja, semmi gond, ő majd elvisz Sa Dec-be (kb 120 km) kicsi hátsó utakon, közben mutogat is, jó lesz. Megegyeztünk.

sadecmotor

Innen kezdve ismét motorizált lettem a súlyos zsákjaimmal együtt. Ha nincs ez a pasi, a neve Phat, akkor nem látom meg a Ho Chi Minh templomot (templom, igen, rendes templom, szentéllyel, füstölővel, mindennel, amelyben az Apó életét ábrázoló fotók láthatók), nem jutok el  egy khmer pagodába, ami 1000 éves, nem ebédelek együtt az ott élő  szerzetesekkel abban a spártai, de gyönyörű ebédlőben (a törökülés nem ment a kopott térdeim miatt).

pagoda

Ha Phatnak nincs egy khmer fiú ismerőse, aki, ha nem is szerzetesként, de önkéntesként hét éve ebben a pagodában él és angolul is beszél, akkor nem tudok meg olyan sok mindent a khmer gondolkozásról és életmódról, mint amennyit megtudtam. Egyébként ez a fiú irtó édes volt, egy nagyon szegény khmer családból származik, földművelő, rizstermelő család, de hatalmas ambíciója a khmer kultúra mélyebb megismerése, a khmer anyanyelv, lehet, hogy egyszer ő is szerzetes lesz, még nem tudja, de előbb még angol tanár szeretne lenni, hogy a szegény khmer gyerekeknek ingyen taníthasson nyelvet. Álltunk a hatalmas, arany buddha szobor alatt a főtemplomban, a fiú mestere, egy hatvan éves szerzetes, az, aki a közös ebéd után a közös imát levezényelte, megkérdezte tőlem, hogyan érzem magam náluk.

pagodaboy

A világ mázlistájának éreztem magam.

Közben Phat türelmesen várt a motorjával és mosolygott, örült az örömömnek. Majd álom-utazás következett. Tényleg pici utakon, mindenütt a Mekong ágai-bogai, buja növényzet, szinte megérinthetted a motorról, furcsa függőhidacskák, végtelen, rózsaszín-szirmú lótuszmezők, még egy falusi temetésbe is belebukkantunk, rém furcsa szertartás, kántáló-tüzet gyújtó, a lángok között táncoló emberekkel, az elhalt fényképével, szomorú zenével, étellel, első érzésre sok-sok ősi, pogány elemmel.

sadectáj

Meg-megálltunk, fotóztunk. Sa Dec-ben pedig egyenesen behajtott abba a csodás, ősi házba, ami Marguarite Duras hajdani, gazdag kínai szeretőjének és családjának a palotája volt, ma is ép, csodaszép, és múzeumként látogatható (íme, amikor az irodalom tesz kinccsé vagy műemlékké egy épületet). Behajtott, mert ő tudta, hogy ott is adnak ki két szobát. Pont benne.

Megnéztem, rém romantikus, meg erotikus két embernek, aki szereti egymást, hozzá vacsorát is kínáltak, és nagyon kapacitáltak. Mondtam, majd ha legközelebb a loveremmel járok erre, feltétlen kivesszük a szobát, de most jobban esne egy zuhany meg egy kis légkondicionálás. Megértették, a muzeisták szereztek egy panziót nekem, a panziótulaj motorral jött értem a műemlék ház udvarára (előtte a Mekong és egy hosszú piac). Búcsú Phattól, aki nagyon kért, hogy ha bármi problémám lenne Vietnámban, hívjam őt, ölelés (harminc dollárt kért ezért a csodás napért és a fuvarért), majd átszállás a másik mocira, este a fiú még elvitt egy helyi vacsorázó helyre, ahol SZUPER kaja volt és szuperolcsó árak, majd ágyba esés. És most itt vagyok, egyre inkább biztonságban érezve magam a véletlenek sodródásában. Közben reggel kilenc lett, kb. 32 fok van odakint.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s