Megkukultam

Tra Vinh-ben vagyok már (Mekong Delta), itt, ahol aztán tényleg zéró turista jár. Na, éppen ezért jöttem ide, ebbe a városba, amit még holnap reggel fel kell fedezni rendesen, ma este csak egy frenetikus vacsira tellett, amit nagyon megérdemeltem, azt hiszem. Frenetikus, mert a kis étkezdében csak az általam is befalt menüt főzik (forrás: Lonely Planet), de azt aztán igen jól. „Pho”, azaz nagy leves valamilyen fura halacskákkal, meg ropogós gyümölcs és zöldségbetétekkel, az egésznek van egy roppant üde, citrusos jellege, meg cserépedényben sült és tálalt másik halacska, meg korlátlan adag jeges tea. Az utóbbi is igen fontos, hiszen tombol a trópusi nyár itt délen.

halakAzt már látom, hogy teljesen eltér a többi Mekong-béli városkától ez a Tra Vinh, hatalmas ősfákkal szegélyezett bulvárok vannak, persze nem óriásbulvárok, de meghittek. Van a provinciának -ahol vagy háromszázezer khmer él- vagy 140 khmer pagodája, itt a városban is akad, nem csoda, hiszen khmer volt valamikor ez a terület, úgyhogy izgi. Másrészt az is hozott ide, hogy Gödöllőn élő kisállat-kutató barátnőm, a vietnami Xuan emlegette nekem még otthon Travinh- t, miszerint egy itteni, vietnami mezőgazdasági vállalkozó az ő közvetítésével átvette vagy megvásárolta a feljavított magyar tyúk-génállományt (hát, ezt sikerült igazán szakszerűtlenül megfogalmaznom, de mindegy), szóval egy kicsit úgy érezhetem, hogy a khmerek mellett a derék magyar szárnyasok szelleme is itt repdes körülöttem Travinh-ban. Bizarr.

Mögöttem Saigon, az iszonyatosan feelinges, de ugyanakkor alig elviselhetően kaotikus, és közlekedés szempontjából, minden szempontból, igazi életveszéllyel fenyegető nagyváros, ahol mindent besétáltam, bebuszoztam, amit csak lehet, meg kell, a Cholon nevű kínai negyedtől (azért annyira már nem kínai, mint volt, hála a kínaellenes kampánynak, ami 78-79-ben elűzte őket onnan, a rohadt nagy tőkéjükkel a zsebükben, hogy aztán, ott egye meg a fene, jóval később, tehát a közelmúltban, már nem igazán menekült-státuszban, hanem kemény vállalkozóként és befektetőként szépen visszaszivárogjon az életrevalóbbja, néhány csavaron átment azért a múlt) az őrült, bulis Saigonig. Meg a klasszikus Saigonig, persze. Hátizsákomban ott lapult a Csendes Amerikai, egyik kedvenc regényem, meg is kerestem a Continental Hotelt, ahol több jelenet is játszódik a regényben, filmben, és úgy döntöttem, hogy stílusos leszek. El volt ez tervezve előre. Leültem a Continental teraszára, és elővettem a könyvet. Fel-felnéztem közben, hogy mit láthatott Graham Greene, amikor maga is sok időt töltött ezen a teraszon. Hát, a tér, az megvan, roppant szép és kulturált, sőt előkelő a negyed, de nem valószínű, hogy Luis Vutton reklámmal és Sheraton Hotellel nézett farkasszemet annakidején a nagy író. De azért klassz, úgyhogy elücsörögtem egy darabig és finom kortyokban ittam a kis üveg ásványvizemet, hogy ne fogyjon el hamar. Éppen tizenegyszer annyiba került, mint bármelyik étteremben, no de egyszer élünk. Ez a legkevesebb, amit egy ember egy zseni oltárára áldozatként letehet.

Ezzel együtt Saigon kicsit neurotizált, úgyhogy idő előtt nekivágtam a Mekong Deltának. És ezzel az utazásom második nagy fejezetéhez érkeztem, éppen a második hét végén. Mert Saigonnal búcsút inthettem a viszonylagos biztonságnak. Az otthonról megtervezett útvonalnak és előre lefoglalt szállásoknak, repjegyeknek, vonatozásnak, túráknak, kalandoknak, stb., ezt így is képzeltem: az utolsó két hétben tessék bátornak lenni, vagy próbálni legalább (bíztattam magam), ahogy esik, úgy puffan. Sodródni, ameddig jól esik, maradni valahol, ha történik valami izgi, hagyni az időt folyni, akár elveszni, improvizálni, feelingek után menni. Mert voltaképpen ezt kell tennie egy független utazónak, ha már annak hívja magát.

Na, de azt nem tudtam, hogy becsődöl a kommunikáció és megkukulok. Mert itt senki, de senki nem beszél idegen nyelvet, csak vietnamiul. Puff. Se a turista-irodákban, se a hotelokban, se a homestay-ekben, az utcán meg pláne nem. Cifra történetek fakadtak ebből, meg jó sok frusztráció. Vinh Long-ban, a Delta egyik kedvelt helyén, a kompnál lecsapott rám egy homestay-es felhajtó (ő volt az utolsó ember, akivel még beszélni lehetett), azt mondja, odaát a szigeten, az első faluban az ő családjánál kell laknom, sehol máshol. Azt én el sem tudom képzelni, milyen idilli hely és még wifi is van. Látatlanban belementem, érthető, mert akkor már a következő volt mögöttem: buszsofőr nem ott tett le, ahol kellett volna, pedig ezt még tolmács közvetítésével Saigonban megbeszéltük. Két km-es baktatás ebben a zűrös városban, Vinh Longban, valami véget érni nem akaró, szörnyű utcapiacon át (egyfolytában azt hittem, hogy az a hatmillió motor, ami minden irányból szemben jön, meg mögülem ugrat ki, egyszerre fog elütni), de közben cipelek a hátamon 12 kg-ot, huzigálok magam után másik hetet, senkitől nem lehet megkérdezni, hol a komp, mert nem értik, 40 fok van, nyolcvan százalék páratartalommal, stb. Ja, a végén már kreatív lettem: kézipoggyász le a mocskos földre, és a hátizsák alatt görnyedezve , elő egy papírt és tollat, és rajzolni kezdem egy piaci kofának, ott ,a gyümölcsei között. Hullámos vonal, rajta egy hajó. Mellette egy kérdőjel. Hol a komp? A hülye is megérti – gondoltam én. Egyre több ember állt körül, és vitatkoztak irtó hangosan, rém izgatottan, éreztem, hogy mégse világos a kérdés, a franc egye meg, s mivel a hajó inkább tényleg egy teknőre hasonlított (ez van, ha az ember be van oltva manualitás ellen), hirtelen rémülten arra gondoltam, hogy „hol a mosoda?”-ként is lehet értelmezni a skiccemet… Na mindegy, megtaláltam,szóval ezen a ponton elmentem volna én az ördöggel is, ha szállást kínál.

homestayA homestay, amiért persze fizetsz, abból áll, hogy egy privát családnál laksz, privát környezetben, vacsit és reggelit kapsz, dumáltok, családtagnak tekint arra a kis időre, amit nála töltesz. Jó intézmény és olcsó, kb. 12-15 dolcsi naponta, kajástul. Ebben a faluban viszont ez a család a verandájukon primitív, törött deszkapalánkokból fedetlen dobozokat, kasztnikat ácsolt össze, olyanokat, amelyek fönt tök nyitottak voltak, méterekkel a verandájuk fedett teteje alatt végződtek, rajtuk oldalt valamiféle hevenyészett ajtóval, az ablakot a palánkokból kivágott kocka szimbolizálta, belül egy priccs fért el csak. Igazi, tető nélküli dobozok, cellák, fa-fülkék, közös fallal, zimmerferi hajdani kínálata Hilton kategória ehhez képest. A vacsi remek volt (elefánt-hal), felszolgálták és annyi, különben magasan tojtak ránk (velem együtt aznap hat külföldit szedett össze a felhajtó csaj).

uszopiac1Viszont reggel kezdődött a kaland, az igazi Delta-kaland. Előkerült a néma gazda (szigorúan csak vietnamiul beszélt ő is), aki -persze külön összeg befizetése fejében- ráültetett minket a motoros bárkájára, és mentünk-mentünk a csatornákon, a Mekong különböző ágain. Láttunk elsuhanó jeleneteket a víz mellett, már-már a vízben élő emberek életéből: egy kisfiú integet, egy ember pakol a csónakjába, egy asszony átordít a szomszédnőjének, aztán Cai Be, a híres úszó piac korareggel, az első úszó piacom volt, még lesz ilyen, mozog, lüktet, csapkod az egész, odapöfög hozzánk egy büféhajó vagy mi, kávét és friss egzotikus gyümiket lehet venni tőle, aztán továbbpöfög, hihetetlen az a természetesség, ahogy ezzel a csokibarna vízzel együtt élnek. Majd átültünk egy evezős csónakba, illetve többe, és törékeny, ám roppant erős nők lassan, cuppogva elindultak velünk a pici csatornákon, ahová motoros járgány nem juthat be, a buja, trópusi növényzet a fejünkre lóg, a csatorna két oldalán szintén házak és elsuhanó jelenetek, s valami olyan hang, mintha négymillió tücsök ciripelne egyszerre, de altban előadva, nem tudom, milyen itteni rovarok lehettek, láthatatlanok voltak.

folyónAz ember végül is kockázatot vállal, amikor így utazik. Hogy miért? Valószínűleg különleges csodákra vár, amit csak a véletlen adhat meg, ha mi is esélyt adunk a véletlennek. Néha bejön, néha nem. Legközelebb ezzel a gondolattal folytatom, azt hiszem. Hacsak nem sodornak el a véletlenek. Holnap este Sa Dec-be készülök, ebben a Mekong-delta melletti kisvárosban játszódik Marguarite Duras A szerető c. regénye. A filmet is nagyon szerettem. De hogy hogy jutok oda? Fogalmam sincs, erre vonatkozó kérdésemet sem az utazási irodában, sem a hotelben nem értették nyelvileg. Majd kialakul. Az biztos, hogy a szokásos és meglévő aggodalmaskodások, esetenkénti szorongások más dimenzióba kerülnek itt. Könnyedebben veszi az ember a dolgokat. Lesz, ami lesz.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s