Confucius csészéi, avagy borúra derű

Elanyátlanodtam a megérkezéskor itt, Hoi Anban, ahol éppen hogy fel kéne dobódnia az embernek, annyira különleges hangulatú város (tán nem is kell mondani: Unesco Világörökség, úgy, ahogy van). Rám tört egy fáradt letargia, rendesen kipurcantam a három napos motorozástól, a bombázó élményektől, az időjárástól (a harmadik nap is jócskán esett és ködölt), megtelik ám az ember feje, lelke, kalandvágya is csökken átmenetileg, vagyis leereszt, mit csináljunk?

Hoi An-tól úgy 50 km-re, útközben, még megnéztem a My Son-t, ami egy elképesztő templom és szentély együttes, a Cham kultúra itteni fellegvára volt, jó ezer éves, és nem az idő vasfoga kezdte ki ezt az egész, nagy területen elhelyezkedő, dzsungellel olykor benőtt csodakomplexumot, hanem az amerikai bombázók végezték el igen precízen és flottul ezt a munkát, negyven éve. Egy Cham kultúrával foglalkozó tudós annak idején könyörgő levelet írt az amerikai elnöknek, hogy ez ősi közkincs, ezt most már ne bombázzák, de az adminisztráció cammogott, és mire Nixon tényleg leállította a bombázást, már túl késő volt. Méláztam a romok, fél-romok, háromnegyed-romok között a dzsungelben és teljes volt az élményem.

mysonNa, de aztán jött a fent leírt purc.

A következő nap a jó öreg Confucius egyik bölcsességére bukkantam (volt neki belőle sok) az egyik kétszáz éves, makulátlanul megmaradt hoi an-i kínai kereskedőházban. Kis porcelán edénykék, kiöntőcskék, csészécskék egy faragott vitrinben, na, és kiderül, hogy bennük apró-pici lyukak vannak, mégpedig gyárilag, azaz manufaktúrailag, csak akkorkák, hogy a tea vagy más folyadék kb. 20 százaléka eltávozzon, miközben fogyasztjuk. Azt mondta ez a nagy bölcs, hogy mindig és mindennek a töredékével is boldognak kell lennünk, és meg kell vele elégednünk. Ehhez tartották magukat annak idején a porcelángyártó mesterek.

Kösz, Confucius, igazad van. El kell tudni engedni dolgokat. Nekem sajnos nehezen áll ilyesmire rá a természetem, de igaz, igaz. Mivel a napocska is kisütögetett végre(!!!), mindjárt jobb kedvem lett.

És bár a térképolvasásban még mindig pocsék vagyok és már az is maradok, nekivágtam ennek a mesevárosnak, ami minden útikönyv szerint Vietnam legatmoszférikusabb pontja. Minimum 200-300 éves itt minden, a házak mindegyikében akár három bár, étterem, de olyan stílusban tartva, ahogy azt a hajdani építészek megálmodták, amikor kínai és japán kereskedők, családok és előkelőségek tömegesen lepték el ezt a helyet. Tengerpartja is van, folyója is, deltája is, millió, örökké akcióban lévő bárkával, halászokkal, teaházai, pagodái, templomai, éjszakai piaca, csodás hídja, lampionok tömege, és olyan lakóépületei, ahol még ma is hét-nyolc generációra visszamenőleg élnek ugyanazok a családok. Minden pici benne. Nagyon kínai meg japán. Világhírű konyhája van. Ez a selyem és egyéb kelmék, persze a szabászok fellegvára is, több száz ruházatot kínáló boltjában állandóan, még éjszaka is kattognak a varrógépek, divat itt 24 óra alatt mindenféle ruhát varratni, sokan teszik is. Izgi cipőkínálatot is láttam, csak a legrafináltabb olasz cipőfazonokhoz tudom hasonlítani, a minőségükről gőzöm sincs.

hoian

Tom azt mondta: még idejében jöttél ide Vietnámba. Pár év múlva rá sem ismernél, olyan drámaiak a változások. Na, ennek megörültem. Mármint annak, hogy még elcsípek valamit. Ez a mondat egyébként egy hihetetlenül ócska, recsegő és szétesett deszkázatú kompon hangzott el, zsúfolva motorokkal, kosarakkal, terményekkel, halászhálókkal, öregasszonyokkal, gyerekekkel, szóval emberekkel, bicajokkal recsegett-ropogott az egész jószág. Turista egy szál se. Ide nem járnak. Átnyöszörögte magát a kicsike komp a deltán, kihányta magából a vagy harminc motort, száz piacozót, utast, zöldséges bálákat, élőállatot meg mindent, megfordult a következő adagért, mi pedig a szemben lévő halászfalu piacán találtuk magunkat. Tom rámutatott egy hatalmas konstrukcióra, egy építés alatt lévő hipermodern hídra: látod, ha ez kész lesz, a maga hat sávos útjával, ez a fajta életforma megszűnik. Ahogy már sok minden el is tűnt.

kompppAz embernek ilyenkor mindig kettős érzelmei támadnak, ez nyilván ismerős mindenkinek. Na szóval, a piacon aztán mindent megkóstoltunk, amit lehetett, olyan kis papírhéjú gyümölcsöt is, ami belül isteni édes volt, sose láttam, sose ízleltem. Dragon fruitot is ettünk, hófehér hús, mákszemnyi fekete pöttyök benne, illatos, intenzív. Tom szavak nélkül próbált kommunikálni egy igazán szép mosolyú fiatalasszonnyal, aki nemes egyszerűséggel ezen az élelmiszer piacon állította fel a varrógépét és kabátot varrogatott a krumplik és bambuszok között, szép nyugodtan…

hoianpiacKlassz délután állt mögöttünk: motorral rizsföldek közötti keskeny és NAGYON göröngyös szolgalmi ösvénykéken haladtunk, s a képek szaladtak: kacsafarm, vízibölény, derékig smaragdzöld rizsben álló ember, egy másik halászfalu, ahol nagy adag friss kókuszlevet ittunk, olyat, amibe édes ropogós kókuszhús is került, bőviben. A falusiak az asztalunkhoz ültek, hozták a kisgyerekeket, hogy megtapizhassák a külföldit. Nagyokat nevettek. Irtó békés volt minden, csendes, igazi. Ja, hogy ki az a Tom?

tomtura

Ő egy ír-ausztrál fickó, a couchsurfing (diványkereső) rendszeren keresztülismerkedtünk meg, mármint virtuálisan, amikor még otthon voltam. Nem laktam éppen nála, de ezt a délutánt felajánlotta nekem. Hatvan éves, a munkája Hoi Anhoz köti, egyébként három éve él Vietnamban, rém komoly foglalkozása van: pénzügyi elemző, egy ausztrál cég megbízásából. De akármi is a munkája, Tom elsősorban a szabadság imádója. Nagyon megtalálta magát ebben az országban. Miután négy gyereke rendesen felnőtt Ausztráliában, elvált, mert, ahogyan fogalmazta, a sok év házasság alatt nemigen jutott levegőhöz. Akkor 56 éves volt már. Megszabadult a civilizált, konszolidált körülményeitől, az összes pénzétől, házától (az asszonynak hagyta), és nagy barátságban mentek szét. Azóta úgy gondolkozik, hogy egyik napnak sem szabad hasonlítana a másikhoz. Hogy nem kell tulajdon, ház és ilyesmi. Hogy nem lehetünk a szokásaink és a rögeszméink rabjai. Hogy nem muszáj kitaposott ösvényen járni. Még olyan nagyon megfelelni sem kell. Neki bevált. Jövő hónapban elrepül Spanyolországba és végigjárja a caminot.

tommotoron

Tom nagyon jó ember és remek útitárs. Valószínűleg sose látom többé. Nem is erről szólnak ezek a találkozások.

Legközelebb már muszáj egyszer arról elgondolkoznom, hogy mi is az egyedül utazás lényege. Hogy hány tízezer véletlen kell ahhoz, hogy működjön. Sofie-ról kell majd írnom, akivel pár órája még a káprázatos, vad és kiépítetlen tengerparton dumáltam, az ő kincsében, éttermében, „gyerekében”, a híres Soul Kitchen-ben. Ez a vad, trópusi part sem marad meg ilyennek, 2-3 éven belül jönnek a szingapúri befektetők meg a betonhotelek, és ugyanolyan lesz, mint a többi. Most a reptéren vagyok, Danangban, nemsokára felülök a Saigon felé tartó gépre. Graham Greene Csendes Amerikai-ja velem van…

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s