Bevezető

Na, rászántam magam arra, hogy blogot írjak. Többé-kevésbé mesterségem az írás, úgyhogy ez önmagában nem esik nehezemre. Az „annacsavar” elnevezést  a fiam találta ki, nem is rossz, benne van a keresztnevem, a csavargási hajlamom, meg az elég komoly késztetésem a görbetükör-szerű látásmódra. Eddig rendben lenne.

De ettől még nem feltétlenül  kéne blogot írni, ugyebár. Barátaim azonban évek óta nem hagynak békén: te, aki  egyedül beutaztad a fél világot, te, aki minden lehetséges kaját megkóstoltál, te,aki nem foglalkozol az életkoroddal…., stb. stb. , igazán megoszthatnád az élményeidet. Sokáig még továbbra  is  azt gondoltam, éppen elég blogger létezik , aki  az utazásairól, a gasztronómiai élményeiről és fontos emberi találkozásokról ír – mások, sokszor idegenek számára, nem feltétlenül hiányzom erről a  színes palettáról….

A most következő indokínai utazásom miatt szántam rá magam a blogolásra, mégis. Meg mert talán egy kicsit több az időm, mint régebben.   Legfőképpen azonban az objektíve  száguldó évek miatt. Mert,  bár  a kalandozásra való késztetés valószínűleg életem végéig fog kísérni, van itt, lesz itt egy fizikai határ, amely megálljt int,  az biztos. Szóval most, addig, amíg nem jönnek a komolyabb testi nyavalyák.

A helyzet ugyanis az, hogy nagyokat, szokatlanokat utazni csak 55 éves koromban kezdtem.

Mindig egyedül, többnyire hátizsákkal, sohasem szervezett módon, tehát a spontaneitásnak igazán helyet adva—. így esett jól.  . Azóta sok év eltelt, s én belejöttem a dologba. Már hatvan voltam,  amikor alászálltam az ausztrál sivatagi opálbányákba, hogy az ottaniakkal együtt kincset érő opálokat találjunk. Évekkel később történt, hogy a patagóniai gleccserek világában barangoltunk és a déli félteke legvilágvégibb településén konyakoztunk  egy  argentin  hegymászó-bajnokkal. Ettem élő  tücsköt-bogarat a dél-kínai piacokon, búvárkodtam Indonéziában, Fekete-Afrikában  és a Vörös tengeren, de sok mindent megértett az ember ( akár a saját életéből) a  norvég fjordok partján és   az esős Baszkföldön is. A cunami-szagatta Sri Lanka és  a gyászoló hozzátartozók zokogása  most már  ugyanúgy hozzám fog tartozni, mint az Andok-béli  aszott, indián anyóka arca.

Az ember egyedül indul útnak, de ritkán marad teljesen egyedül.

Szóval, a lényeg: Most Vietnám következik, meg remélhetőleg a blogok, vietnami emberekről, ízekről, kalandokról a hegyekben és a szigeteken. Remélem, érdekelni fog titeket. Csináljuk, amíg lehet. (csak a rossz derekam ne álljon be…!)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s